„…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében” (2Pét 3,17/b) 

Ahogyan vannak szellemileg fogyatékos emberek, ugyanúgy léteznek lelkileg kiskorúnak nevezhető keresztények is. Pedig Jézus már életében felkínálta a lelki növekedés feltételeit. Jézus mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35). 

Aki már járt valaha az Őrbottyáni Egyházi Gyermekotthonban, az ott látottakat sohasem felejti el. Olyan emberkék élnek ott, akiket éppen olyan boldogan várhattak a szüleik, hogy megszülessenek, mint talán bennünket, s csak később derült ki róluk, hogy valahol megakadtak a fejlődésükben. Testileg vagy szellemileg törpék maradtak. Egyszer, amikor ott jártam, láttam egy látogató szülőt kijönni; míg élek nem felejtem el azt a szomorú arcot. 

Talán nem túlságosan erőltetett a hasonlat, ha most megkérdezem: Mit szól vajon a mi fejlődésünkhöz Mennyei Édesapánk? Nem jelentünk-e vajon valamiféle fájdalmat Neki? Hiszen újjászülettünk, de néha mégis olyanok vagyunk, amilyenek: valahol, valamikor megálltunk a növekedésünkben. 

Mert ha az ima valóban a lélek lélegzetvétele mi fuldoklunk. 

Ha az Ige valóban az élő víz és a mennyei kenyér, akkor mi tragikus módon alultápláltak vagyunk. 

Ha a bizonyságtétel a hangunk, akkor némák, vagy igencsak beszédhibásak vagyunk: hebegünk és dadogunk. 

Ha egy élő gyülekezet a nagy családunk, ahol Jézus szavaival fitestvéreink és nőtestvéreink és anyánk élnek, nem vagyunk-e mégis árvák, magányosságunkra panaszkodók? 

És folytathatnám lelki-szellemi csonka-bonkaságunk és fogyatékosságaink felsorolását. 

Ám mégis van remény s ez az örömhír, az evangélium: ha akarunk, és Isten kegyelmébe kapaszkodunk, a mi megrekedtségük nem végleges! 

Ha elfogadjuk a diagnózist, van gyógyulás! Van növekedési lehetőségünk lélekben és szellemben. S azzá lehetünk, akinek Isten elgondolt bennünket: Atyánk és anyaszentegyházunk felnőtt, minden tekintetben nagykorú gyermekeivé. Magunkra és egymásra talált emberekké. Olyan emberek lehetünk, akik, míg Isten felé növekednek, maguk felé is növekszenek, mindhalálig. 

Ezért vegyük sorra torzulásainkat és fogyatékosságainkat: 

Azt mondtuk: a lélek lélegzetvétele az imádság, s fuldoklunk, vagy időnként levegő után kapkodunk. 

Volt egyszer egy idegalapon asztmás, sípolva, fuldokolva lélegző ismerősöm, akit egy hívő megtanított lélegezni, megfelelő lazító gyakorlatokkal, de ugyanakkor LÉLEKzeni is; csöndben maradni, meditálni, Jézusra koncentrálni, Rá hangolódni. Ez a gyakorlat imával kezdődött: 

Belégzés: - Uram Jézus! 

Kilégzés: - Gyógyíts engem! 

Majd ismét: - Uram Jézus! 

Maradj velem! 

Egy év alatt a beteg szinte tökéletesen meggyógyult testileg is, lelkileg is. Ha úgy érzi is, kezdődik a nehéz légzése valamilyen izgalmi vagy stressz állapota miatt, tüstént elvonul pár percre és imádkozik. LÉLEKzik. KiLÉLEKzi önmagát, és beLÉLEKzi a Lelket. Tessék megpróbálni! 

Azért vagyunk lelkileg alultápláltak, mert nem élünk eléggé és elégszer az élő vízzel és élő kenyérrel. (Jézus magáról, szaváról mondott hasonlatai ezek.) 

Egyik nyáron meglátogattam a Balaton mellett pihenő gyermekeimet és unokáimat. Ebéd után a part közelében kitettek számomra egy nyugágyat, és én ott pihengetve, lazítva, zavartalanul szemlélődtem. Vagy fél óráig figyeltem valakit, aki a lapos parton begyalogolt a sekély vízbe, s ahol már térdig ért, ott megállt. Állt, állt és állt. Időnként kezével lenyúlt a vízbe és valamicskét magára locsolt a nagy melegben, aztán lassan megfordult és kicammogott. Később is láttam: egy lángost majszolgatott. 

Valahogy ez az ember jutott most az eszembe. Miért? Mert ehhez hasonlóan élünk mi is az élő vízzel: térdig belepancsikálunk, de mélyebbre nem megyünk; aztán néhány falat lángos. Csoda-e, ha a lelki bordáink úgy állnak ki, mint az aszálysújtott afrikai vidékeken a néger gyermekeké? 

Komoly dolognak érzem, ha valaki naponként olvassa a Bibliát. Még komolyabbnak, ha nem egyedül, hanem házastársával vagy családjával, s még imádságban válaszolnak is a beszélő Istennek. Mert Ő az Igében tud szólni. De szeretnék valamit csöndesen megkérdezni: mikor olvastunk el egyvégtében és nagy figyelemmel egy egész bibliai könyvet? Pl. egy-egy evangéliumot? Egy levelet? Bár homo christiánusok között vagyok, azt meg sem merem kérdezni: az egész Bibliát egyszer, egyetlenegyszer elolvastuk-e? 

Édesapám vallásos, kálvinista ember volt mindig, de hatvanöt éves korában megtért és újjászületett. Ez úgy történt, hogy azért olvasta végig a Bibliát, hogy kijegyzetelje belőle a megtérések történeteit. Mire mindent kiírt, maga is új életet kezdett. Vadonatújat. Ezután még tíz évig élt. 

A bizonyságtétel a hangunk. Ha néma levente van is (csak színdarabban), néma keresztyén nincs. Vagy ha igen, akkor ő valójában még nem keresztyén.

Egy régi-régi evangelizáció utáni „magszedegetésre” gondolok, ahol sokan álltak fel és tettek bizonyságot. Majd hosszú csönd lett. Emlékszem, akkor azt kérdeztem: 

Történt még közülünk valakivel valami jó dolog? 

Ekkor egy férfi lassan felállt, majd sírva, szinte zokogva, csak ennyit mondott: 

Velem. 

Engem ez az egy szó rendített meg legjobban; az illető attól kezdve megszólaló szolgáló tanítvánnyá lett, és életével is azt mondta, amit a szavával. 

És velünk mi a helyzet? Van szavunk a tanúságtételre, erőnk a cselekvéshez, példamutatáshoz? 

Valaki egyszer úgy nyilatkozott, azért szereti a kis templomokat, mert ott ismerik és megszólítják egymást az emberek. A nagy templomok ünneplő gyülekezetei inkább közönség, ahol nem illik senkit megszólítani. A kis templomokban alakulnak ki a közösségek, a személyes kapcsolatok, az ilyen gyülekezet már nagycsalád. 

Egy, a férje után majdnem utánahaló özvegyasszony mondta: 

Már nem élnék, ha nem járhatnék ide. Itt szólnak hozzám, érdeklődnek irántam, ha beteg vagyok, meglátogatnak; ellátnak evangéliumi szellemű olvasnivalóval. Számomra olyan ez a kis templom, mint palántának a melegház. Amikor ezt hallottam a 92. zsoltár jutott eszembe: „Palánták ők az Úrnak házában, a mi Istenünknek tornácaiban virágzanak” (14. v.; Károli ford.) De nemcsak virágzanak, növekednek is. És jó gyümölcsöket teremnek. 

Az önmaguk és Isten felé növekedni kész embereknek írja Péter a második levele végén: „Növekedjetek a kegyelemben.” Egyszerűbben: naponként csodálkozzatok rá Isten kegyelmes jóságára! Egy nyolcvan felé járó barátom mondta nemrégen: 

Azon csodálkozom legjobban, hogy még csodálkozhatom. Hát nem kegyelem ez? Valóban az! 

Péter figyelmünkbe ajánlja ezt is: „…és növekedjetek az üdvözítő Jézus Krisztus ismeretében”. Budai Gergely fordítása szerint: megismerésében. (2Pét 3,17/b) 

Hogyan lehet Őt megismerni? Úgy, hogy bemutatkozunk Neki, igaz valónkkal; akkor Ő is be- és megmutatkozik. Simon, a halász például így mutatkozott be Jézusnak az első nagy találkozáskor: „ Eredj el, Uram, mert én bűnös ember vagyok” (Lk 5, 8). S ettől kezdve Jézus egyfolytában növeli Simont: Péterré, kősziklává, Emberhalásszá. 

Illyés Gyuláról írta egy kortárs a nekrológjában: Halála pillanatáig növekedett emberségben. Miért ne gondolhatna egyszer valaki így ránk: még a halálán is túlnőtt, mert már itt elkezdődött az örök élete?