„Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaid gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött.

Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad – és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e?

Bólintottál az ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán ő-rá gondoltál, amikor még élt… Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna. Valahogy így volt?

Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk – szabad. Az emlékezés nem bűn. A virág a síron sem válik “bűn”-né.

A halottak-napi “zarándoklás” sem bűn. De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk. Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is következnék? ….

Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek!

Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem “mintha élnének”, hanem: élnek! Vagy így, vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet erősebb, mint a halál.

De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy “élők napján” pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél nagyobb Szeretet is – Aki elküldte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa ők is.

Ha így szeretett minket az Isten! Hogyan szeretett hát? Nem “mintha élt volna”, s “mintha meghalt volna” értünk. Hanem valóban és egészen értünk élt  és értünk halt meg – Fia, a Jézus Krisztus!

Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és “egészen” élnek.

És azért kell az élőkről úgy “emlékeznünk”, hogy – éljenek. …Szinte soha nem beszélünk a “gyász”-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról… Az igaziról azonban szólnunk kell. Arról az igaziról, amikor “meg kell a szívnek szakadnia”.

Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust.

De éppen az ilyen diadalmas hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem. 

Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi betegség formájában.

Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét.

Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen “Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4).

Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni – az Úrban?”

Forrás: Gyökössy Endre: Akarsz-e meggyógyulni hamis gyászból? (részlet) —