„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.”
Zsoltárok könyve 104. fejezet 27-28. verse
A feleségemmel vasárnap délutántól egészen estig egy vak fiúval beszélgettünk. Jelenleg 33 éves. 27 éves korában veszítette el a látását teljes mértékben minden (ahogy ő fogalmaz: minden elsötétült) Programozóként végzett és dolgozik ma is.
Mellette jogot hallgat, egy szervezet alelnöke.
Egy jóképű, sportos fiatalemberről van szó. Ahogy hallgattam a szavaiból azt vettem ki, hogy neki az az egyik életcélja, hogy segítsen a hozzá hasonló személyeken. Ez ad számára reményt és célt.
A beszélgetésünk egy pontján elhatároztam, hogy megkérdezem: „sosem vádoltad Isten ezért a helyzetért?”
Azt mondta: nem, ez eszébe sem jutott. Örül annak, hogy ez felhívta a figyelmét arra, hogy milyen fontos hogy az embertársainkkal jót tegyünk!
Ez igen! Gondoltam magamban, és habár rettenetesen sajnálom a helyzetét mégis sokkal előrébb tart az életben, mint sokan mások. Neki az a fontos, hogy másoknak jobb lehessen. Ez teljes mértékben szemben áll azzal, ahogyan a világ ma gondolkozik.
Amíg ma mindenki a maga javainak a felhalmozását kergeti, egy fiatal vak ember felhívja a figyelmünket arra, hogy lassan kihal a társadalmunkból az emberi jó érzés.
Kérdem én: el kell veszítsük a látásunkat, hogy rá jöjjünk arra, hogy mi a helyes? Kell valamilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy felébredjünk az elképzelt világunkból? Miért akarjuk ezt megvárni?
Az Isten gondoskodik minden emberről, és ha valamennyien megelégedettséggel vagyunk abban a helyzetben, amit nekünk az Isten szánt, és e mellett még kitűzzük célnak azt, hogy másokon segítsünk, hiszem, megtaláljuk a helyes utat.
Kapcsolódó bejegyzések:
Nem lesz többé halál
GALILEAI ASSZONYOK
NEM SZÉGYENÜL MEG ,AKI HISZ
JÉZUS KÜLDETÉSE