„Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és mélységesen megalázta magát őseinek Istene lőtt. Imádkozott hozzá, ő pedig megkönyörült rajta; meghallgatta könyörgését, és hazavitte országába, Jeruzsálembe. Manassé megtanulta ebből, hogy az Úr az Isten.”

Krónikák második könyve 33. fejezet 12-13. verse

Az elmúlt napokban beszélgettem egy fiatalemberrel. Elmesélte az életének egy bizonyos szakaszát, amikor még Isten nélkül élte az életét. Amikor úgy gondolta, hogy jobb nélküle, mint Vele. Az életének ebben a szakaszában az Isten törvénye inkább korlátként hatott számára, sem mint a lehetőségek tárházának. (mintha csak magamat hallottam volna néhány évvel korábbról).

Megkérdeztem tőle, hogy még is mi az, ami megváltoztatta az életét? Válasz: „az ima”! Hangzott a határozott kijelentés. Felhúztam a szemöldökömet, ahogy én ilyenkor szoktam és elmosolyogtam magam, hogy milyen bátor és határozott kijelentés ez!

Aztán tovább mesélt, és elmondta, hogy az államvizsgája előtt néhány hónappal egy komoly műtétje volt, és hozzá tette: ez volt ez egyik legjobb dolog az életemben. Na, ekkor már a szemöldököm igen magasra húzódott. A legjobb dolog egy műtét? Azt hittem egy autó, vagy egy ház, vagy a lottó ötös!

Nagyjából ezek a dolgok lettek a fontosak mára, de ennek a fiatalembernek a legjobb dolog az életében eddig a műtétje volt. Csak hallgattam, hogy milyen lelkesen beszélt arról, hogy ez közelebb vitte őt Istenhez.

Miért kell megvárni, hogy az életünkben valami súlyos dolog történjen, és miért csak utána kezdjük el keresni az Urat? Szól az Isten így is, meg szól úgy is (Jób 33,14).

Mikor akarjuk meghallani Őt? Amikor már baj van? Sokat gondolkodok a hasznosságról, hogy emberileg hogyan lehetek a leghasznosabb mások számára.

Úgy gondolom, ha Istennek átadom az életem minél hamarabb, akkor annál hasznosabb lehetek mások számára. Időpocsékolás, ha Isten nélkül élem az életem és elvesztegetem az időt, hogy másokkal is jót tehessek. Az Isten szólít mindenkit! Mikor fogod meghallani és válaszolni a hívására?