Hit vagy cselekedet? Mintegy 2000 éve próbálnak erre az egyszerűnek tűnő kérdésre választ adni nagy teológusok. 

Pelagius, egy brit aszketikus szerzetes az 5. század elején például azt állította, hogy egyedül az számít, mit teszünk. Ha tetteink jók, üdvözülünk, ha rosszak elkárhozunk.

Vele szállt vitába kortársa, az észak-afrikai püspök, Augustinus, aki szerint bármennyi jó cselekedetet hajtunk is végre, elkárhozunk, hacsak nem ajándékozott meg Isten bennünket a hittel. 

Néhány évszázaddal később Petrus Abelardus, egy kalandos életű középkori szerzetes az üdvösséget egy kincshez hasonlítja, amelyet bárki megvásárolhat, ha kifizeti az árát.

Úgy tudom kifizetni – véli Abelardus – ha kellő mennyiségű jó cselekedetet hajtok végre. Ez a fajta adok-veszek elv uralta az egész középkori teológiát. 

Luther Márton volt, aki 500 évvel ez előtt Pál apostol Római levelét olvasva megállapította, hogy az üdvösséget Isten szeretetből adja annak, aki hisz.

A 16. századi reformátort annyira föllelkesítette a hit általi üdvösség öröme, hogy úgy érezte Jakab apostol tanítása ellentmond Pálnak: „Szalmalevél – írja Luther Jakab leveléről –, (…) hiányzik belőle az evangéliumi jelleg (…). Mindenképpen erőlteti a cselekedeteket.” 

250 évvel Luther után az angol hitújító, John Wesley ismét a cselekedetekre helyezte a hangsúlyt. Meglátása szerint mit sem ér a megtérés és a hit, ha nem társul hozzá a folyamatos jóra törekvés. 

A 19. század végén két észak-amerikai teológus, Ellet Waggoner és Alonzo Jones arra hívták föl a figyelmet, hogy a jócselekedetek hangsúlyozása képmutató törvényesedéshez vezet, és mit sem érnek a nemes tettek, ha nincs mögöttük a Krisztusba vetett hit.

Hit vagy cselekedet? Most akkor kinek van igaza? Ahhoz, hogy választ kapjunk, meg kell értenünk az ókori héberek hit-fogalmát.

A héber „hit” szó (amiből egyébként a mi imádságzáró „ámen” szavunk is származik) nem puszta ismeretet jelent Isten létéről, vagy Krisztus haláláról és feltámadásáról.

Sokkal inkább cselekvésre sarkaló kapcsolatot.

Ha valaki a vasútállomás peronján álldogál, és nem tudja, hogy melyik vágányról indul a vonatja, akkor hasznos dolog megkérdezni valakitől. De mit tesz, amikor megkapja a helyes választ?

– Köszönöm uram, csak érdeklődtem. – És tovább álldogál, immáron a helyes információval a fejében?

Vagy pedig azonnal elindul, hogy a megfelelő vágánynál időben fölszállhasson a vonatra? Nyilván valóan az utóbbit teszi.

Olyan egyértelműnek látszik ez egy mai példánál, míg a teológiában ezt állandó vita tárgyává tesszük.

Amikor Isten megteremtette az embert, lelket lehelt belé, hogy mosolyogjon, ugráljon, hadonásszon, szeressen, egyszóval, hogy éljen. Amikor az ember megismeri Isten szeretetét, elfogadja, vagyis elhiszi, hogy üdvössége van.

Ebből fakad, hogy ez a kapcsolat arra fogja motiválni, hogy szeressen, segítsen, vigasztaljon, egyszóval, hogy cselekedjen. Ezért írja Pál: „Krisztus szeretete motivál minket” (1Korinthus 5:14).

Érzed-e ma reggel Krisztus szeretetét? Cselekedj ma úgy, hogy mások is kapjanak belőle…

ÁMEN