Mi történt azzal a haiti kisfiúval, akit 2010 januárban nyolcnapi rendkívüli szenvedés után húztak ki a földrengés romhalmaza alól?

Fotó: Allison Shelley/Getty Images

,,Kiki Joachin diadalmas mosolya annak idején azonnal elbűvölte a világot" 

Haiti egy eldugott zugában, a nyüzsgő, földrengés sújtotta Port-au-Prince-től háromórányira Moïse Joachin, azaz Kiki két helyiségből álló deszkaviskóban lakik nővérével, öccsével, édesanyjával, anyai nagyszüleivel és még négy-öt hozzátartozójával.

A poros udvarban kókusz- és banánfa nő, de a család konyhakertjét nemrégiben elvitte az árvíz, úgyhogy az utcájukbeli árusoktól kénytelenek ennivalót vásárolni, ami megterheli szűkös költségvetésüket. – Kiki és rokonai rendkívül nehéz körülmények között élnek – mondja Alison Shelley fotóriporter, aki novemberben a Reader’s Digest megbízásából fölkutatta a családot.

– A felnőttek pár matracon osztoznak, a gyerekek szintén a földre terített ruhákon és paplanokon hálnak. Joachinék helyzete ezzel együtt kedvezőbb, mint sokaké ebben a meggyötört országban, ahol még jelenleg is több mint egymillióan élnek sátorvárosokban, és a kolerajárvány halálos áldozatainak száma meghaladta az ezerhatszázat.

Becslések szerint százezer gyermek maradt árván a tavalyi földrengésben, de Kiki szerencsére nem tartozik közéjük. De még szülei jelenlétében is félénken viselkedik, jobbára egyszavas válaszokat ad, egyelőre kínlódva keresi a helyét ebben az új környezetben.

Ha azt kérdezik tőle, hol érzi jobban magát, Depale-ban, a csöndes falucskában, ahol az elmúlt tizenkét hónapot töltötte, vagy pedig nyüzsgő szülőhelyén, a nyolcéves Kiki habozás nélkül felel:

– Port-au-Prince-ben.

2010. január 12-én nagy erejű földrengés sújtotta Haiti fővárosát. Az első földmozgások hatására Kiki édesanyja, Gracia Raymond kirohant lakóházuk tornácáról, hogy megkeresse ötéves kisfiát, Davidot, akit épp vízért küldött.

A leomló kohósalaktömböktől megsérült, véres asszony eszeveszett kutatásba kezdett a betontörmelékben öt másik gyermeke után, de semmire sem jutott. Kiki édesapja, Odinel a munkahelyén, a haiti vámhivatalban rekedt. Két nap elteltével találta meg a feleségét, aki elmondta neki, hogy az otthonuk romjai öt gyermeküket temették be. – Könyörögtem a szomszédnak, hogy csapja le a fejemet – meséli a férfi –, mert semmi értelme tovább élnem.

Kiki nyolc napig feküdt a lakóház romjai alatt. Tizenegy éves nővérével, Sabrinával több tonna törmelék fogságában, étlen-szomjan, jóformán megmoccanni is képtelenül kucorgott egy szűk veremben, mellettük a négyéves Titite, valamint a már halott kislányok, a kilencéves Yeye meg a tizenöt hónapos Didine.

– Amikor összedőlt a házunk, azt hittem, mindjárt meghalok – meséli Kiki. – Láttam, hogy az öcsém ott hal meg mellettem – idézi föl a romok alatti ötödik napot.

Emlékszik, hogy sírt, amikor Sabrina a pólójával takarta le a kis Titite-et. A nyolcadik napon aztán egy holmija után turkáló szomszédasszony meghallotta a vízért nyöszörgő Kiki hangját. Két tűzoltó, a New York-i Chris Dunic és a virginiai Brad Antons ezután négy órán át óvatosan alagutat fúrt a törmelékben, mígnem végül elérték Kikit meg a nővérét.

– Alig tudtuk rávenni a srácot, hogy bújjon elő – mondja Dunic, aki a mentésnél arcvédős sisakot viselt, és légkalapáccsal dolgozott.

– Megijedt tőlünk.

Végül Kiki nagynénje nyugtatta meg a gyereket. Dunic lenyúlt a kisfiúért, és az asszony kezébe adta. Ahogy kiemelték Kikit a nyílásból, fülig szaladt a szája, és diadalittasan széttárta a karját.

A 220 ezer emberéletet követelő tragédia közepette Sabrina és Kiki megmentése még inkább örömhírt jelentett. – Azért mosolyogtam, mert kiszabadultam – magyarázta az újságíróknak Kiki. – Azért mosolyogtam, mert életben maradtam.

Miután egy izraeliek működtette tábori kórházban ellátták őket, a gyermekek szüleikkel Gracia szülőfalujában, Depale-ban kerestek menedéket Port-au-Prince zűrzavara elől.

Odinel hét közben visszatér a fővárosba, éjszakánként egy ponyva alatt húzza meg magát, nem messze a romoktól, amelyek még most is őrzik két gyermekét. A vámhivatalban heti három napra rövidítették a munkaidejét; szabadnapjain hazautazik Depale-ba, ha félre tudja tenni a buszjegyre valót.

Kiki, Sabrina és David minden reggel öt kilométert gyalogol Jacmel városába, az École Rénovation nevű iskolába. Port-au-Prince-ben sok gyermek mindmáig nem tudta folytatni tanulmányait, mert a legtöbb iskola összedőlt a földrengésben.

– Szeretem az iskolát, még a házi feladatot is – közli Kiki, bár a megpróbáltatások testvéreivel együtt annyira visszavetették, hogy az elmúlt félévben minden tantárgyból megbuktak.

Akárcsak a haiti iskolák zöme, az École Rénovation is tandíjas, a gyermekekért fejenként egy évre majdnem száz dollárnak megfelelő összeget kell fizetni. Odinel képtelen fedezni a költségeket, négyszáz dollárral tartozik, és nyomasztja, hogy nem tudja, miből fogja törleszteni az adósságát.

– Nem élünk valami jól – mondja –, de azt akarom, hogy a gyerekeim továbbra is iskolába járjanak. Azután szakmát tanulhatnak, amilyet csak akarnak.

Kiki elárulja, hogy szerelőnek vagy kamionsofőrnek készül, esetleg mérnöknek, hogy segítsen újjáépíteni romba dőlt hazáját. De még álmai részletezése közben is szomorú a hangja.

Családja szerint a megmentése utáni hónapokban nem sűrűn tért vissza az az öröm, amely a nevezetes napon az arcán ragyogott. Visszahúzódó lett, sokszor szótlanul gubbaszt.

Mostanában azonban kezd fölélénkülni.

A tanítója azt mondja, már nem annyira zárkózott az órákon, kissé beszédesebb, és tőle telhetően iparkodik. Kiki hazája eközben még alig tudta magát előásni a romokból.

A százharminc ország által ígért 5,75 milliárd dollárnyi újjáépítési alapból lapzártáig mindössze 897 milliót folyósítottak Haitinak.

– A pénz nem jut el ezekhez az emberekhez – mondja Dunic, a tűzoltó, aki a sajtóhírekből kíséri figyelemmel a helyzetet.

– Semmivel sem állnak jobban, mint közvetlenül a földrengés után

– Az az álmom, hogy családi vállalkozást indítok – vallja be Odinel –, talán rizses babot árulok, hogy megtoldhassam a házat egy szobával, és a gyerekek kényelmesebben alhassanak.

A késlekedéssel párhuzamosan a Kikiéhez hasonló családok olyan döntésekre kényszerülnek, amilyeneken a gazdagabb országok polgárainak nemigen kell töprengeniük.

Élelem vagy tanulás? Sátor a nagyvárosban vagy kalyiba vidéken? Szeretteikkel maradjanak vagy elutazzanak munkát keresni?

Addig is hálásak Graciával azért, amijük van.

– Csoda történt velünk – mondja az asszony.

– Isten nem akarta, hogy minden gyerekünket elveszítsük. 

- See more at:rd.hu

Írta :Kenneth Miller