Hogy mondod? Bocsássak meg azoknak a gyilkosoknak, akik a fiamat halálra rugdosták a munkatáborba vezető úton?! És a többieknek, akik rokonaimat és szeretett szüleimet kínozták és mészárolták le?!– nézett rám öreg barátném hitetlenkedve. Békebeli bútorokkal berendezett nappalijában ültünk, ő velem szemben kényelmes, megszokott foteljában, onnan bámult rám a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel. - Soha nem tudnék nekik megbocsátani! Soha! Soha! – rázta hevesen ősz kontyos fejét, miközben könnyek szántották végig ráncos arcát. 

Ez a jelenet akkor jutott eszembe, amikor a minap válogattam néhány holmit, és egy öreg, elefántcsonttal kirakott kis színházi látcső került a kezembe. Margit néni adta nekem, idős barátném, aki azóta már az Úrnál van. 

A hívatlan vendég 

Kilencvenkettedik életévét taposta, és bár sovány teste annyira legyengült, hogy már csak a lakásban tudott közlekedni, csodálatra méltó bölcsessége, rugalmas, friss gondolkodása mindig meglepett. Talán ennek is volt köszönhető, hogy sokan látogatták, fiatalok és idősek egyaránt. Szinte soha nem panaszkodott, inkább buzdított, vígasztalt vagy éppen megértően hallgatott – kinek mire volt szüksége. Mi ketten különösen közel álltunk egymáshoz.

Először csak szomszédok voltunk, majd haláláig tartó barátság alakult ki közöttünk.

A nagy korkülönbség ellenére élveztük egymás társaságát, Jézus Krisztus volt a híd, amelyen egymáshoz érkeztünk. A beszélgetés persze legtöbbször az Úrra terelődött, Igét olvastunk, imádkoztunk együtt. Gyakran életének gazdag eseményeit osztotta meg velem, jó volt hallgatni Isten iránti szeretetének megnyilvánulásait, bölcs tapasztalatait. 

Margit néni élete jó néhány meglepetést tartogatott, ahogy egyre jobban megismertem a múltját. Jól szituált zsidó családba született, s az életvidám, határozott leány német és francia nevelőnők mellett tanulta meg tökéletesen a nyelveket és a korabeli női tudományokat is.

Első szerelem, majd házasság egy ígéretesnek látszó, már nem túl fiatal férfival. Nem sokkal később súlyos problémák miatt – a férfi hibájából - válniuk kellett. Ebből a házasságból született egy fiú, Jánoska, édesanyja szemefénye.

Hosszú évek múlva újból férjhez ment unokatestvéréhez, akihez azután egy életre szóló kapcsolat fűzte, de a túl szoros vérrokonság miatt gyermekük nem született. 

Családja nem volt vallásos, ő azonban különleges módon már gyermekkorától hitt és bízott Jézus Krisztusban. Szeretett apja, a jó nevű és gazdag ügyvéd ezt ugyan nem ellenezte, de többször megjegyezte: az én okos leányom hogyan gondolkodhat így?

Ám ez a hit segítette át a fiatalasszonyt a második világháború szörnyűségein, úgy maradt életben, hogy rejtegették őt és a férjét is. Elveszítette azonban drága szüleit – és egyetlen fiát.

Szülei és rokonainak legnagyobb része haláltáborokban veszett oda, a fiú pedig egy munkatáborba menetelés közben kidőlt a sorból, és néhány SS legény halálra rugdosta. 

A szörnyű hírt évek múlva egy ismerőstől tudta meg, aki jelen volt a tragédiánál, és bizonyosat tudott mondani – ekkor elájult. Magához térve lehúzta a redőnyöket, és lefeküdt.

Többé nem akart fölkelni.

Néhány nap elteltével férje az ágy mellé húzott egy széket, és odahajolt hozzá: Pocok – szólította a csak maguk között használt becézéssel – nem jól van ez így. Mondd meg őszintén: meg akarsz halni? Ha igen, elfogadom a döntésedet, de én is veled megyek, mert nélküled nem akarok élni... 

Ekkor Margit néni fölkelt. A szíve azonban megváltozott: a hívatlan vendég, a gyűlölet ott maradt. Nem volt ez tudatos, de most, miközben beszélgettünk – mint már oly sokszor – az Úrról, az Ő Igéjéről, a felszínre, a világosságra bukkant. 

Ahogy azt a kis, ékszerhez hasonló színházi látcsövet forgattam a kezemben, szinte láttam magam előtt, ahogy a további beszélgetéseket követően, Margit néni Isten Igéje és szeretete által egyre inkább meggyőződik arról, hogy meg kell bocsátania, ha azt akarja, hogy mennyei Atyja neki megbocsásson. Ám nem volt ez könnyű út. 

A harc az elmében dől el 

- Olvassuk csak el a Máté 5,43-45-ben leírt igéket! – javasoltam egy hűvös nyári délutánon Margit néninek. Feltette szemüvegét, és ujjával kísérve, olvasta: „Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.”

– No ugye? – nézett rám megnyugodva szemüvege fölött. Majd folytatta az olvasást:

„Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.

Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak...Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” – 

Ez lehetetlen! – csattant fel. – Képtelenség! – tette még hozzá háborogva. Hogyan is tudnám megtenni...? 

- Pedig nem az – ráztam meg a fejem. - Ha Isten Igéje kijelenti, akkor igenis meg lehet tenni. Isten nem kér tőlünk lehetetlent. Margit néni – hajoltam hozzá közelebb, mert kissé nagyot hallott már -, a legnagyobb harcok nem a csatatéren zajlanak, hanem az elmében! Ezt egy nagy prédikátor mondta, s én igazat adok neki.

Döntéseinken múlik további – akár örökkévaló - sorsunk: hogy bizalmat szavazunk-e Istennek, akarunk-e az Ő Igéje szerint élni? Mert ha akarunk, akkor tudunk, akkor képesek vagyunk rá!

Az embert Isten szabad akarattal ruházta fel, és ránk bízza, ki, vagy mi mellett döntünk. Tetszik emlékezni – utaltam a Teremtés könyvére -, Ádám és Éva nagyon rossz döntést hoztak. Ők Isten szava ellenében a sátánét fogadták el. S bizony ez az életükbe került. 

Szellemük meghalt, kiestek vagy inkább kizárták magukat Isten jelenlétéből. Mi pedig ennek következményeként már eleve így születtünk. 

- Sajnos! – hangzott a fotel felől egy sóhajtás. 

- Ne feledjük azonban, milyen csodálatos dolgot készített nekünk Isten: az Ő Fia, Jézus Krisztus által megfordította kilátástalan helyzetünket! Az Ő egyszeri és tökéletes váltságáldozata, kiontott vére megszerezte mindazok számára a szabadulást, akik hisznek Benne, és mindörökre megnyitotta a menny kapuját az ember előtt.

Feltámadása és mennybe távozása után pedig elküldte Szent Szellemét, hogy győztesen tudjuk megfutni a földi pályánkat.

Ő elvezet minket minden igazságra - a felfedezett igazságok mellett azonban nekünk kell letennünk a voksot.

Nem elég megértenünk, és egyetértenünk Istennek a Bibliában kijelentett akaratával, amikor azt olvassuk, vagy halljuk! A szerint is kell döntenünk, és cselekednünk!

S ezt a döntést Isten az Ő erejével, természetfeletti módon megtámogatja, Szent Szelleme az Ige által elvégzi a munkát, átformálja szívünket. Megtermi bennünk azokat a gyümölcsöket, amelyek Isten jellemének hordozói - így azt a szeretetet is, amely képes szeretni, és megbocsátani még egy gyilkosnak is. 

Nincs más út – meg kell bocsátani 

- Nem kér tőlünk egy kicsit túl sokat Isten? – dünnyögte halkan, inkább csak magának az idős hölgy, miközben az előbb olvasott Igéken merengett, majd szeme elfelhősödött:

– Az én Jánoskám maga volt a jóság, a tisztaság, szelíd természetű, tiszta szívű gyerek volt. Huszadik évét sem töltötte be, amikor élete virágját a földbe taposták a durva bakancsok...– hangja itt elakadt. Gyorsan megszólaltam, hogy visszatereljem gondolatait.

– Ha őszinték vagyunk magunkhoz, látjuk, mennyi mindent megbocsátott nekünk az Úr. Mindegyikőnknek. Nincs kivétel. Legyen bármilyen bűnünk, bármekkorát is vétkeztünk, akár egy egész életen át – Ő megbocsát, ha kérjük. Nézzük meg a lator történetét, ahol egy gonosztevőnek Jézus megígérte, hogy vele lesz a paradicsomban még aznap... 

S így ment ez napról napra. A küzdelem folytatódott Margit néniért - és Margit néniben. Elolvasta az Úr imáját, amelynek egy fontos mondata így hangzik: bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Átnézte a tartozás történetét, melyből kiderül, hogy Isten sokkal-sokkal többet bocsátott meg nekünk, mint amit mi valaha megbocsáthatunk bárkinek is.

Isten hatalmas szeretetéről nagyon sok Ige beszélt, ezek világossá tették számára, hogy Isten annyira szerette az embert, hogy odaadta érte Fiát, hogy aki csak Őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hogy az Úr nem az igazakért, hanem éppen a bűnösökért jött. Ő szereti azokat, és megmenteni, megtartani akarja őket. És tőlünk, az Ő gyermekeitől is ezt várja el. Margit néni végül megértette: Isten országában nincs más út – meg kell bocsátani! 

Soha nem felejtem el azt a forró nyári napot, amelyen félig leeresztett redőnyök mögött kis öreg barátném összekulcsolt kézzel, a menny felé tartott arccal, szeméből patakzó könnyekkel, saját magát legyőzve kimondta: Mennyei Atyám, én most kijelentem a látható és láthatatlan világ előtt, hogy Jézusért megbocsátok azoknak, akik részt vettek a fiam, a szüleim és rokonaim halálában.

Nem haragszom rájuk.

Tudom Uram, te őket is szereted, és meghaltál értük. Ha még élnek, kérlek, bocsáss meg nekik, és áldd meg őket, hogy megtérjenek. És Uram, bocsáss meg nekem is, hogy eddig hurcoltam a gyűlöletet, és bocsáss meg minden bűnt, amit életemben elkövettem.

Szeretlek Uram, és veled akarok lenni, a Te országodban. Jézus nevében, ámen. 

Csodálatos, örökkévaló pillanat volt ez.

Tanúja lehettem, ahogy a vetésnek meglett az aratása, ahogy a nehezen meghozott döntés, majd az azt megpecsételő szavak gyümölcsöt érleltek: meglágyult, megszelídült, s Istennel és emberekkel még nagyobb békességre jutott a kis öregasszony. Az egyetlen fiú elvesztésén érzett fájdalom ugyan fel-feltört belőle később is, de már nem volt benne az emberekkel szemben gyűlölet, sem harag. 

Annyira szerette Megváltóját, hogy érte még fia gyilkosainak is megbocsátott. Döntését soha nem vonta vissza. Nem sokkal később meghalt – Krisztusban elaludt. Bizonyos vagyok benne, ezt a döntést nem bánta meg odaát sem. Sőt, most látja csak igazán, mennyire fontos volt meghozni, hogy egy örökké tartó boldogságban élhessen az Úrral.