Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

az emlékműnek. Hírnök, ki megölt,

milliók végső tisztelgését hozza,

úgy mentem el a szoborsor előtt.

Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel

a hadrakelt hit zord hadnagyai,

A Vilmosok! és Coligny és Cromwell

— ők néztek rám — s a szablyás Bocskay!...

Hátrálnom kellett közelükből: mindet

nem fogta össze, csak messzibb tekintet.

Fölhúzódtam a kert felé, a fákig

s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

S most mintha ők

álltak volna kaszárnya-számadáson

az én szemem előtt,

feszesen-katonásan

kilépvén éppen akkor

a hátterül kapott nagy szikla-falból

s abból a másik, épp oly teli tömbből,

a mögéjük kövesedett időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt

kövek a napfénybe, hol nem lehet

szavuk már. Szavuk immár csak a tett,

mely idővel ad magyarázatot!

Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok!

Vagy előbb én beszélhetek?

Kik "ott álltatok, nem tehetve másképp",

mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

kik után tárgyként marad fönn a szándék,

mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes

dühével törtetek, a cél, ahogy

elértétek?

Ti kérditek?

S ha nem lesz

örömötökre meghallanotok?

Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok, égve az Úr igazától;

állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;

aztán dönteni kezdett ezredegyszer

az ész helyett a fegyver

s a láng.

Hogy várja örök üdv a lelket:

rángtak milliószám kínban a testek

csatamezőn, bitófán, vérpadon,

karón, keréken, meg a fájdalom-

szerzés új mestergépein; növesztett

egymással szemben erdőnyi keresztet

Jézus példája, végig Európán;

égtek, hogy égjen itt a kép s a ,,bálvány",

ott a ,,csalárd könyv" — városok és falvak,

hol újra emberhúst faltak a félvad

zsoldosok, eladdig, míg tűz a tűzzel,

nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,

eladdig, míg nem jött — a győzelem?

Az idő. Okosan, türelmesen

s némi humorral.

A kétféle had

és hit várai szemközt állanak

ma is, az én hazámban is: a zordon

fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek,

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

Szép. Magam is helyeslem;

ha pap vagyok, magam is így cselekszem:

,,értsük meg egymást!"

De nem volt nagy ár

mégis a harmincévi döghalál,

d’Aubigné dühe, Coligny halála,

Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,

fél Németország, a kettétörött

Európa, s hogy itt volt a török

százötven évig és a mi hazánk... —

Ez lett a ,,győzelem"! Ezt küldte ránk

Isten azzal, hogy ,,napként kimutatta":

nem ÉRTE folyt a harc, hanem MIATTA;

ilyen volt, mit díjul szánt a jövő:

— mert volt-e vajon győztes, kit nem ő

rendelt ELEVE győzni?

Győztetek.

Maga a Sátán győzött veletek!

Balekok voltatok, mind! Hátra arc!

Nincs jogotok egy lépés sem előre.

Törődjetek be kőbe és időbe.

Elveszett — eleve! — a harc!

— mondtam keményen, mint aki magára

támad először is az igazával;

majd:

Megbuktatok! A haddal simára

törölt kontinens — e fekete tábla —

közepére mi íratott eredmény?

Egy betű, egy már tréfának sem új

buta betű s az is csak magyarul:

mért több a KERESZTYÉN, mint a KERESZTÉNY?

Értelmet annyi millió halott

véréből ennyit párolhattatok,

midőn — feledve, kinek mi a dolga —

karddal csaptatok ti is a Csomóba:

a Föladatba, mely épp a kötés

kibogozásával szép és merész.

Ez az ,,eredmény"!

És ha — ez se volna?!

— kondult bennem is, ahogy várható volt,

a túlsó torony az innen valóra

(és attól fogva mind a kettő bongott)

s kelt ezredszer is — alig finomodva —

bennem a két ős ádáz szó-birokra:

a mindig úrhitű tolnai pásztor

s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?

Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt?

S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan

,,hal el a hit" a ,,római mocsokban"?

Ha arra tart eszme s világ, amerre

a ,,tiarás templom-kufár" vezette,

ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül

s — ha úgy fordul, hát reménytelenül,

de csak annál szebb önfeláldozásképp —

odavágja, hogy ,,nem tehettem másképp!",

ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad

a kín, a vér, akkor nincs áldozat,

nincs — inkvizíció?!

Ha — bár ,,hiába" —

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

s jobbágyiga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát se tudó hajdúi,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

Magyarság, ha nincs — Kálvin?

Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,

ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?

Hol kezdődött, hogy atomerő is van,

s holnap rakétán repülsz ki az űrbe?

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya —

sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő ,,hiába"!

Látták, vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot —

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,

már azt forgatva, hogy én mit kapok,

nem is őtőlük magyarázatot:

a TETTEKTŐL, melyek — akár a gyermek —

magukért csak felnőttsorban felelnek.

Végül, ezt mondtam önvigasztalásképp:

volt bárkié a szándék,

maga az Isten se tudhatta másképp.