„Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.

Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.”

Prédikátor könyve 3:12-15

Az iskolarendszer, amelyben felnőttünk, azt sugallja, hogy a tudás két tényező függvénye, észbeli képesség és kitartó szorgalom. A technikai civilizáció, melyben élünk bebizonyította, hogy e két dolog milyen nagy dolgok megalkotására képes: hatalmas felhőkarcolók, az űr és a Hold meghódítása, parányi adathordozókon tárolt felfoghatatlan információmennyiség, félelmetes atomenergia, stb.

Ugyanakkor valami – mindezeken túl – hiányzik a civilizációnkból, valami nehezen megfogható, anyagon túlmutató, valami mélyen spirituális: Isten ismerete (János evangéliuma 17:3). Isten nem megismerhető az iskolapadokban, hanem csak egy hosszú és viszontagságos lelki út megtétele során közelíthető meg. Ennek a lelki útnak mérföldkövei az Istennel szerzett „aha”-élmények, amit az idézett Biblia-fordítás a „rájöttem” szóval ad vissza (aláhúzva).

A Prédikátor hosszú utat járt be, amely során az élet rejtett dimenzióiba próbált betekinteni: önfeledten élvezte az életet (Prédikátor 2:1-11); beleásta magát a lét filozófiai mélységeibe (2:12-17);

aztán pedig a munka és alkotás nyújtotta örömben kereste az élet értelmét (2:18-23).

Végül azonban keserűen megállapítja, hogy „minden hiábavalóság”, amit ráadásul „Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük” (3:10).

Ugyanakkor a Prédikátor tévútjai és zsákutcái járultak hozzá, hogy rácsodálkozzon Isten nagyságára (amit minden valószínűség szerint elméletileg már korábban is tudott), illetve hogy „rájöjjön” az élet mélyebb értelmére. A Prédikátor útjának végén az élet őszinte élvezete, és a hatalmas Isten tisztelete áll.

Ezek szerint a tévutak és zsákutcák, amelyek mindegyikünk életében oly gyakori és szomorú epizódok, részeivé válhatnak egy hosszú spirituális fejlődésnek? Ezek szerint Isten megismerésének útja magában rejtheti a kétségeket és a kételyt? Ezek szerint tévedéseink és időről időre visszatérő lelki gyengeségeink részei lehetnek egy hosszú hitfejlődésnek? Ha a Prédikátor tapasztalatát nézzük, akkor mindezekre „igen”-nel kell felelnünk.

Ha most mélyponton is vagy, gondolj arra, talán Isten épp ez által akar eljuttatni egy nagyszerű „aha”-élményhez.

ÁMEN