"De én vigadozni fogok az Úr előtt, víg örömre indít szabadító Istenem."

Habakuk próféta könyve 3:18

Életemben először jártam Erdélyben. Azt tudtam, hogy sátrazni fogunk, de amikor megérkeztünk a szálláshelyre, sok aggodalomra okot adó dolog fogadott. Először is hideg volt, kegyetlenül hideg. A táborvezető téli kabátban fogadott bennünket. Én persze – nyár lévén – nem pakoltam meleg holmit, így két pulóvert és egy esőkabátot is magamra öltöttem, de még így is fáztam.

Az eső kisebb megszakításokkal egész délután esett, úgy hogy teljesen átáztatta a földet, ahol a sátrunkat kellett felállítani. Ráadásul a cipőm is átázott, így nem csak az ujjaim, de a lábfejem is áthűlt.

Arra persze nem számíthattam, hogy majd a meleg tus alatt átmelegszem, mert fürdőszobaként a tábor melletti hegyi patak szolgált (hőmérséklete elérte talán még az 5, vagy a 6 fokot is). Átfázva, kifáradva, nyűgösen (bár ez utóbbit a velem egykorú lányokra való tekintettel természetesen jól titkoltam) ültem le a táborkezdő áhítathoz, ami egy vastagabb fóliával lefedett faváz alatt került megrendezésre.

Bár az eset idestova 18 éve volt, még is jól emlékszem a táborvezető gondolatmenetére. Arról beszélt, hogy az örömnek kétféle forrása van. Az ember örömet érezhet, ha a külső körülmények úgy alakulnak, ahogy nekünk a legjobb és legkényelmesebb. Örülünk, ha finomat ehetünk, ha egy jó meleg szobában forró teát szürcsölgethetünk; örülünk, ha van elég pénzünk, ha nem küszködünk iskolai, vagy munkahelyi problémákkal; örülünk, ha elfogadnak és szeretnek bennünket; és örülünk, ha nem fáj sehol, ha egészségesek vagyunk.

„De mi van akkor – emelte fel a mutatóujját a táborvezető – ha mindezek nincsenek? Mi van akkor, amikor már nincs száraz zoknid, amikor sajog a lábad az előző napi hegymászástól, amikor hajnali ötkor fölébredsz, mert a hidegtől nem tudsz tovább aludni? Ilyenkor hol az öröm?”

És valóban, az életünk körülményei tele vannak olyan tényezőkkel, melyek meggátolják, hogy örüljünk. Mert nem mindig mennek rendben a dolgok az iskolában, vagy a munkahelyen. Sokan küszködnek anyagi nehézségekkel, számlák kifizetésével. Családanyánál rákot állapítanak meg, egy gyerekről kiderül, hogy cukros, életeket megnyomorító autóbalesetek, váratlan halálok, és megannyi szenvedés, amivel szembesülünk a közvetlen környezetünkben. Hogy lehet egy ilyen világban örülni?

„Ezért kell ismernünk az öröm másik forrását is – folytatta a táborvezető –, amely nem kívülről hat befelé, hanem belülről hat kifelé. Amikor nem az számít, hogy milyen körülmények hatnak ránk kívülről (ezek amúgy is kiszámíthatatlanul változékonyak), hanem az, hogy mi, pontosabban, hogy ki van bent a szívünkben. Az igazi és tartós öröm nem a körülmények függvénye, hanem egy belső bizonyosság afelől, hogy Isten szeret engem.”

Ezért írta Habakukk – ez a furcsa nevű próféta –, hogy „de…” Ő is sötéten látta a jövőt, mint ahogyan mi is sokszor, és ezt írja (17. vers): „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De…” És ennek a „de”-nek nagyon fontos szerepe van. Bármi jöjjön is, a próféta akkor is „vigadozni fog az Úr előtt”, mert bizonyos afelől, hogy Isten szereti, és legvégül megszabadítja őt.

Vajon a mi örömünk honnan ered? Kívülről, vagy belülről?