„Krisztus Jézusban ugyanis sem az nem számít, hogy körülmetélt valaki, sem az, hogy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretet által tevékeny.”

Galata 5,6 Békés-Dalos fordítás

Sok más közösséghez hasonlóan a keresztények között is megjelent, és azóta is kísért az a rossz szokás, hogy a másikhoz hasonlítom magam. Nem kell ezen csodálkoznunk, hisz maga az Úr is tisztában volt a tanítványai gyengeségeivel, de szóvá is tette ezt számukra, hogy el tudják hagyni azt.

Tény és való azonban, hogy az apostolok addig nem válhattak Krisztus igazi követőivé, míg fel nem hagytak azzal, hogy egymáshoz hasonlítgassák magukat mondván: „Ki a nagyobb?”

Az, hogy a galáciai levélben Pál apostolnak ezzel ismét foglalkoznia kell, mutatja ennek a bűnnek a makacsságát és azt, hogy bizony minden generációnak meg kell ezzel küzdenie újra és újra. A körülmetélkedés világos és egyértelmű jele volt annak Ábrahámtól kezdve, hogy valaki Isten nagy családjához tartozik. A tradíció nem csak vallási, hanem népi, családi szokás is volt, így magától értetődő is. Mivel az első keresztények mind zsidó családból származtak, egyértelműnek tartották, hogy éljenek vele.

A misszió azonban sokkal eredményesebbnek bizonyult a pogányok mint az ószövetség népe között. Így az egyház azzal szembesült, hogy tagjai között egyre többen voltak olyanok, akik figyelmen kívül hagyták Ábrahám és Mózes erre vonatkozó szavait, ami feszültséghez vezetett soraik között.

Bár Isten Pálon keresztül és az apostoli döntés megerősítésével nyilvánvalóvá tette, hogy a szövetség Krisztus által újra lett értelmezve és ennek nem feltétele és jele már a körülmetélkedés, mégis sokáig maradtak olyan tagok a gyülekezetekben, akik ezt a szentség megerősítésének tekintették. Úgy gondolták, hogy akik tartják a régi tradíciót, azok elkötelezettebbek, odaszántabbak másoknál és ebből következik az is, hogy jobb hívők.

Természetesen a másik oldal sem maradt tétlen és a körülmetélés pártiakat maradinak, törvényeskedőnek tekintették. Így kialakult egy harc a két párt között, ami mindenképpen a gyülekezet veszteségét és hanyatlását okozta volna.

Érdekes ebben a történetben megfigyelni magát a levél szerzőjét. Bár ő is a farizeusi rendből lett kereszténnyé és így természetesen alapos ismerője volt Mózes minden törvényének, mégsem vált törvényeskedővé. Sőt, sok esetben szólt a fölösleges tradíciók kényszerből történő betartatása ellen.

Több levelében olvasunk arról, milyen csatákat vívott azokkal, akik nem kegyelemből, hanem a törvények betartása által akartak üdvözülni. Mégis, amikor zsidó közegben hirdette az evangéliumot, minden régi szokást betartott, sőt még munkatársát, a fiatal Timóteust is körülmetélte, hogy a hallgatói elfogadják őt.

Sokat tanulhatunk Páltól. Napjainkban is komoly feszültségek forrásává válik a régi tradíciókhoz való alkalmazkodás kérdése és sokszor vérremenő vitákat vívunk olyan területeken, mint az Istennek tetsző zene, az öltözködés, az életmód kérdése és az, hogy miként tartsuk meg a szombatot, vagy hogyan viselkedjünk például egy esküvőn.

Ezek a kérdések megosszák közösségeinket és észre sem vesszük, hogy ezáltal követjük el a legnagyobb hibát. Pál tanítása egyértelmű: ne menj bele ebbe a vitába! Ne légy megosztó lelkületű, mert ez nem más, mint a régi „Melyikünk a különb?” kísértés. Ebben pedig nagyon el lehet tévedni. Az apostol szerint a vitánál fontosabb, hogy egymás felé is éljük meg a keresztény szeretetet a maga teljességében.

Ez a teljesség pedig tetteinkben jelenik meg. Abban, ahogyan a másikra tekintünk, ahogy a másikkal bánunk annak ellenére, hogy ezekben a kérdésekben esetleg más a véleményünk.

Pál mindkét fél felé volt annyira toleráns, hogy meg tudta őket szólítani a szeretet evangéliumával.