„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek ahhoz az elhívatáshoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.”

Pál levele az efézusiaknak 4:1-3

Efézusban – ahol Pál gondolatait fölolvasták – ismert volt egy régi történet. Krisztus előtt a 4. században élt a városban egy ember, akit Hérosztratosznak hívtak. Nehéz gyerekkora volt, mert lassú volt és ügyetlen. Ebből kifolyólag a felnőttek megvetették, a gyerekek pedig kigúnyolták. Felnőtt korára Hérosztratosz meggyűlölte az embereket, és folyton azon gondolkodott, hogy állhatna bosszút. Egy éjjel – miközben álmatlanul forgolódott heverőjén – rettentő ötlete támadt:

– Engem bár mindenki gyűlöl és megvet – mormolta félhangosan a sötétben – de őket el fogják felejteni. Az én nevem azonban öröké élni fog. Be fogom bizonyítani – nevetett Hérosztratosz magában – hogy én mégiscsak értékesebb vagyok a város összes lakójánál!

A következő éjjelen (egészen pontosan Kr.e. 356. július 21-én) belopózott a város büszkeségét jelentő Artemisz tempomba, és fölgyújtotta azt. Így vált porrá és hamuvá az akkori világ hét csodájának egyike, az efézusi Artemisz templom.

Hérosztratoszt elfogták és indítékai felől kérdezték.

– Az én nevem örökre fennmarad, a tietek pedig feledésbe merül – válaszolt pökhendien.

A városi törvényszék halálra ítélte és kivégezte az őrültet, sőt Hérosztratosz nevének kiejtését is megtiltották. Még is Hérosztratosznak lett igaza, az ő neve ismert maradt, míg a bíráiról már nem tudunk semmit.

Mivel a templom leégésének a napja éppen egybeesik Nagy Sándor születésének napjával, egyesek úgy magyarázták a dolgot, hogy Artemisz óvatlansága okozta a pusztulást. Míg ugyanis a szülés istene az új hadvezér világra jöttével volt elfoglalva, addig nem vette észre, hogy egy őrült lángba borítja efézusi templomát.

Akárhogy is volt, Hérosztratosznak erős küldetéstudata volt, ami megmagyarázza szörnyű tettét. Elhivatottsága azonban az őt ért sérelmekből és alacsony önértékelésből fakadtak.

Mindannyiunkat értek sértések, bántások, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian átéltük már az alacsony önértékelés érzését. Hogy is értékeljük magunkat, ha a tanárunk rossz osztályzatot ad, a szüleink rendetlen szobánk miatt korholnak, a munkahelyen elégedetlenek a teljesítményünkkel, és a házastársunk szemünkre hányja, hogy mi nem vagyunk jók semmire. Nehéz így megtalálni, mi végre vagyunk itt az életben.

Pál azonban azt mondja:

– Bár én fogoly vagyok, bár engem értéktelennek tart a római társadalom, bár engem kitagadtak egykori barátaim és honfitársaim, én mégis tudom, hogy jó az, amit csinálok. Tudom, mert Jézus engem érdemesnek tartott arra, hogy megszólítson, értékesnek tartott arra, hogy elhívjon. Így egész életemben az ő szeretete motiválta elhívásomat. Ez a szeretet nem őrültségekre vett rá, mint Hérosztratoszt, hanem arra, hogy alázatos legyek, arra, hogy szeressem azt is, akit nem könnyű, arra, hogy békességben legyek avval is, aki az ellenségem.

Csak Krisztus elhívásához méltón érdemes élni. Te kinek az elhívásában élsz?