– István, átmegyek, megnézem a Marika nénit! – szólok be a szobába a férjemnek, aki éppen az aranyszínű gömböket aggatja fel a tömzsi, alacsony karácsonyfára.

Hátrapillant rám, csendben bólint, aztán mutatóujját a szája elé húzza, állával a szoba túlsó vége felé bök. Jóleső melegség önti el a szívem tájékát, ahogy meglátom a fotelban szunyókáló édesanyámat, ölében az ujjacskáját szopó, békésen alvó kisbabámmal. Néhány percig csak nézem őket, boldog mosoly kúszik az arcomra, aztán halkan kiosonok.

Vastag kabátomba bújva, szapora léptekkel szaladok át a szomszéd házikóig. A kertkapu, mint mindig, most is nyitva áll, a kémény szelíden pöfékeli a füstöt, a régi, fakeretes ablakokból pedig halványan szűrődik ki a lámpa fénye. A csizmámat az ajtóban lerúgom, nem akarom bevinni a havat a konyhába. 

Ahogy kinyitom a bejárati ajtót, mennyei illatok csapják meg az orrom. A sült hús fűszeres, fokhagymás illata keveredik a sütemény édes aromájával, érzem a mézeskalácsból áradó szegfűszeget és fahéjat, a fenyő friss erdőillatát, és mindemellett alig észrevehetően, de ott kúszik a levegőben Marika néni illata. Az az igazi, megmásíthatatlan öreg néni illat.

– Csókolom! – kiabálok hangosan, nehogy megijesszem az öregasszonyt.

– Jaj, Julcsikám, gyere csak be! Itt vagyok a konyhában! – kiált vissza.

Belépek, Mariska néni háttal áll nekem, meggörbült hátával éppen a tűzhely fölé hajol, keze alól gőz csap fel.

– Már csak a levest köll befőznöm, és készen is vagyok – mondja, még mindig háttal nekem. – Sütöttem húst, csinyátam krumpipürét, elkészűtek a sütemények is. Savanyút raktam el bőven a nyáron, úgyhogy az is van.

A konyhaasztalra pillantok, amin most az ünnep alkalmából fenyőágakkal díszített viaszkosvászon terítő pihen. Rajta négy teríték, aminek nagyon örülök, mert ezek szerint a néni nem egyedül tölti a karácsonyt. Biztosan jön a fia a feleségével meg a kislányukkal. Még egy egyszerű, fehér gyertya is helyet kapott az asztalon.

– Fel tudta díszíteni a fát, amit Pista behozott magának? – kérdezem hangosan.

– Persze, az bent van a szobában, itt már nem fért vóna el. Menj, nézzed meg nyugodtan, millen lött! – feleli, közben még mindig a gőzölgő levest kavargatja.

Átmegyek a szobába, ahol a kis asztalkán ott díszeleg az aprócska fenyő, amit az én Istvánom vágott ki a néninek. Ágai roskadoznak a csillogó papírba csomagolt szaloncukroktól. Más dísz nincs is rajt, de pontosan így tökéletes. Alatta két csomagot látok, és egy csodaszép, pihe-puha bundájú plüssmackót. A kis Luca biztosan örülni fog neki.

A konyhába lépek, Mariska néni éppen elfordul a tűzhelytől.

– Készen is vagyok. Most már gyühetnek a Péterék. Ollan rég vótak már itt.

– Mikor érkeznek?

– Nem tudom. Most már biztos úton vannak – feleli, közben a falon ketyegő órára pillant.

– Felhívjam őket?

– Fölhívhatod.

Előhalászom a mobilom, kikeresem Varga Pétert a névjegyzékből és elküldöm a hívást. Néhány búgás után meghallom az ismerős hangot.

– Szia, Julcsa – szól bele Péter vidáman. – Boldog Karácsonyt!

– Szervusz, Péter! Nektek is kellemes karácsonyt! Azt szeretném kérdezni, hogy mikor értek ide Eszteregnyére?

– Hát, majd talán huszonkilencedikén. Vagy harmincadikán. Miért kérdezed?

Mariska nénire pillantok, a szívem összefacsarodik.

– Édesanyád már megterítette az ünnepi asztalt. Ő úgy gondolta, vele töltitek a Szentestét.

– Lehet, hogy nem szóltunk neki, amikor utoljára ott voltunk? – kérdezi inkább magától, mint tőlem. – Bükfürdőn vagyunk, befizettünk egy welness-t, itt leszünk egészen huszonnyolcadika estig. Muszáj volt az egész évi hajtás után pihennünk egy kicsit.

Csend telepszik közénk, amit végül én török meg.

– Értem – mondom halkan, közben le sem tudom venni a szemem Marika néni ráncos arcáról. – Akkor most mit mondjak édesanyádnak?

– Hát, nem tudom pontosan megmondani. Szerintem harmincadikán már biztosan odaérünk. De most ne haragudj, mennem kell, Rita hív, hogy menjünk a szaunába. Még egyszer boldog karácsonyt!

– Nektek is. És jó pihenést – súgom, aztán remegő ujjakkal nyomom ki a telefont.

Marika néni kérdőn néz rám.

– Na, mikor gyünnek? Nem ám most meg kihűl a leves!

Nagyot nyelek, aztán kimondom, amit muszáj:

– Nem jönnek ma, Mariska néni. Egy hotelben vannak, pihennek.

Meghajlott háta még lejjebb görnyed, ahogy felfogja, mit mondok. Szürke szeme bepárásodik, gyorsan elfordul, hogy ne lássam. Az asztalhoz lép, elfújja a gyertyát, elkezdi összeszedni a tányérokat. Egyet sem hagy ott.

– Akkor majd hónap megeszik ezt a sok mindent, amit csinyátam – súgja alig hallhatóan.

– Mariska néni, majd csak harmincadikán jönnek – mondom csendesen.

Felém fordul, arcán a barázdák mintha még mélyebbek lennének, mint néhány perccel ezelőtt voltak.

– Akkor hónap se gyünnek? – kérdezi.

A fejemet csóválom.

A néni letakarja a húst, a süteményeket, fedőt tesz a húslevesre.

– Ledőlök pihenni, lányom. Elfáradtam ebben a főzésben – csoszog a fal melletti régi kanapéhoz.

– Mariska néni, inkább jöjjön át hozzánk ma este! Tudja, hogy mi szívesen látjuk. Anyummal elbeszélgetnek, esznek egy jót, babáznak – lépek oda hozzá, de ő már le is ül a kockás takaróra.

– Nem, lányom, menj csak haza – suttogja. – Én elfáradtam.

A sírás fojtogatja a torkom, de tudom: nem tehetek semmit. Hagynom kell a nénit, hogy ezt a Szentestét most fájdalmas magányában vészelje át. Talán majd az imádság segít neki, amit már most mormol, ahogy lassan eldől a kanapén.

– Ha bármire szüksége van, csak jöjjön át – mondom búcsúzóul. Az ajtóból még egy pillantást vetek rá, ujjait éppen összekulcsolja a mellkasán.

Magára hagyom.

Másnap reggel korán kelek, hangtalanul bújok ki az ágyból, magamra kapom a meleg plüssnadrágom és a pulcsim. A friss, ropogós hóban szaladok át a szomszéd házba, ami csendesen pihen a fehér paplan fedte fenyőfák közt.

Óvatosan benyitok, lábujjhegyen lépdelek a konyha felé.

A kockás takarón ott hever a néni, ujjai imára kulcsolva hevernek mozdulatlan mellkasán. Leülök mellé, tenyerem rásimítom a jéghideg, ráncos arcára, aztán zokogva borulok rá. Szorosan ölelem, arcom a nyakába fúrom, és még egyszer utoljára magamba szívjam azt az igazi, szeretettel teli Marika néni illatot.

..........................

ÖREG RÁNCOS ARCON

Öreg ráncos arcon könny botorkál végig,

keresi az utat a száj szögletéig.

Eltűnik ,de rögtön másik jön utána,

s egyre keserűbben nyeli a gazdája.

Nem akarja okát mondani könnyének,

de addig unszolom ,addig beszélek,

míg megered nyelve,egy nagy sóhaj szakad:

Nem láttam tíz éve egyetlen fiamat.

Búcsú nélkül ment el,azt hittem visszajön,

csak azért nem beszél,csak azért nem köszön.

Nem tudom merre jár ,nem tudom hol lehet,

ahol most él ,vajon kap-e szeretetet?-

És a könnyek árja nem akar megállni,

a szíve szegénynek nem fáradt meg várni.

-Ha tudnám ,hogy hol van ,elmennék utána,

csak megvigasztalnám ,ha a szíve fájna.

Csak megsimogatnám,ha bántanák szegényt.

Csak megcsókolhatnám! Csak ennyit tennék!

De nem írt azóta.Biztosan nem lehet,

azért nem küldött még egyetlen levelet.-

Úgy árad már a szó,mint lehulló könnye,

mentegeti egyre ,s várja mintha jönne.

Igen - mondom. - Biztosan nem jöhet,nem írhat,

és ki nem mondanám,hogy mit érdemel az,

aki az anyját így szó nélkül elhagyja,

aki felnevelte ,aki simogatta.

Aki éjszakáit feláldozta érte,

aki csókolgatta ,aki jóra kérte.

Csak nézem remegő,reszkető kezét,

a szája szögletén eltűnő könnyét.

Nézem fehér haját ,ami még megmaradt,

szeme opál kövén az ezüst foglalat.

Fekete ruháját ,feketébb bánatát,

és látom valahol a tékozló fiát.

Látom a hínárját hazug szeretetnek,

és látom az utat ,mi visszavezethet

ebbe a csöndes ,könnyes kis szobába,

ha majd összedől a hazugság világa.

Hogyha majd szó nélkül elhagyja valaki,

tudom ,eszébe jut , ki mindig szereti.

Talán könnyes szemmel ,bocsánatot kérve,

tán' mosolyogva jön virággal kezében,

és ha már nem lesz itt ,aki mindig várta,

egy sírhantra kerül a bánat virága.

Tudom ,könny botorkál majd az arcán végig,

s keresi az utat a száj szögletéig.

Eltűnik ,de rögtön másik jön utána,

s egyre keserűbben nyeli a gazdája.

/Páskúlyné Kovács Erzsébet/