„Árvák atyja, özvegyek védelmezője az Isten, szent hajlékában. Isten, aki otthont ad a házban az elhagyottnak …” 

Zsolt 68,6-7a

A hangszórókból vidáman áradtak a jól ismert énekek azon a havas karácsonyi délutánon.

Bármerre néztem, embereket láttam, akik az utolsó pillanatban még be akarják szerezni a leárazott ajándékokat, az ünnepi étkezések hozzávalóit, vagy a divatos karácsonyfaégők girlandját.

Álltam a sorban a pénztárnál, hogy kifizessem a sajtot, amit családi vacsoránkhoz vettem, s éreztem, hogy egyre nagyobb gombóc szorítja a torkomat. Ajkam remegni kezdett, forró könnyek buggyantak ki a szemem sarkából, és folytak végig szélfújta arcomon.

Hogy tudnak ilyen boldogok lenni? Miért megy minden úgy tovább, mintha mi sem történt volna? Julie, a barátnőm, a múlt éjjel meghalt, hátrahagyva a férjét és nyolc gyermekét, akiknek szükségük volna rá. Ez senkit sem izgat?

Ordítani tudtam volna. Azt akartam, hogy maradjanak el az ünnepek. Nyoma sem volt a lelkemben vidámságnak, s elvártam volna, hogy mindenki kövessen ebben, s hagyjon fel ezzel az egész ünnepi színjátékkal.

Nehéz volt a szívünk, de próbáltuk a legtöbbet kihozni abból a karácsonyból, főleg a gyermekeinkért, akik szomorkodtak kis pajtásaik édesanyjának halála miatt.

A következő hónapokban az életünk a megszokott rendben folyt tovább, de amennyire tőlünk tellett, férjemmel együtt igyekeztünk segíteni megözvegyült barátunknak.

Közösségünkből néhányan főztek rájuk heti váltakozással. Egy diáklány vállalta a takarítást. Julie egyik kisfia hétköznaponként csatlakozott otthoni óvodánkhoz. Továbbra is rettenetesen fájt a szívünk Julie elvesztésén, de úgy éreztük, hogy a férj és gyerekek segítésével az Isten által ránk rótt feladatot teljesítjük.

Az azóta eltelt években családunk minden évben gondol azokra, akiknek a Hálaadás vagy a Karácsony nem az év legboldogabb időszaka. Van akinek az ünnepek fájdalmasabbak a hétköznapoknál.

Felerősödik a magány. Még jobban elsötétül a depresszió. Szaporodnak az öngyilkosságok. Míg legtöbbünket feldob az ünnepi fények látványa, a hangok, az illatok, másokat a fájdalom érzéketlenné tesz, és utálják az egész felhajtást.

Tetszik, ahogy egyik szomszédunk tekint a vigasztalásra: „Az ünnep mentség arra, hogy valakinek jobbá tegyük az életét” – mondta egyszer. Milyen igaza van! Idén is vannak emberek, akik vigasztalásra, bátorításra, befogadásra vágynak az ünnepek alatt. Csak hagynánk magunknak időt a sürgés-forgásban, hogy észrevegyük őket!

Azóta a szomorú karácsony óta hagyománnyá tettük, hogy a sokszor csak magunkra figyelő felhajtás helyett inkább a segítségnyújtás jellemezze az ünnepeinket. A Hálaadás és a Karácsony nem arról szól már, hogy mit kapunk, figyelmünk középpontjába az került, hogy mit adhatunk.

Azóta, hogy családilag elhatároztuk, hogy az ünnepek alatt Jézus keze és lába leszünk másokért, Ő mindig ellátott minket feladattal. Lehetőségünk van megmutatni Isten szeretetét és más jellemzőit, ahogy a 68. zsoltár 6-7a írja: „Árvák atyja, özvegyek védelmezője az Isten, szent hajlékában. Isten, aki otthont ad a házban az elhagyottnak …”

Meghívunk valakit ebédre, vacsorára. Karácsonyi dalokat éneklünk olyanoknak, akik nem tudnak kimozdulni, feldíszítjük otthonukat, karácsonyi képeslapot küldünk magányosoknak, bevásárlunk azoknak, akik ezt nem tudják megtenni maguknak, süteményt viszünk a szomorkodóknak, vagy befogadunk valakit az otthonunkba szinte családtagként az ünnepek alatt. Mert valóban egy családhoz tartozunk.

Talán Isten szeretné, ha Ti is vigasztalnátok valakit az idei ünnepeken. Próbáljuk meg valakinek az életét jobbá, szeretetben gazdagabbá tenni, lássuk el finomságokkal, hogy érezze, figyelnek rá és törődnek vele.

Uram, mutasd meg, kérlek, ki felé forduljak ezen az ünnepen. Segíts, hogy gazdagítsam valakinek az életét, és enyhítsem magányosságát. Hadd legyek a Te kezed és lábad, Uram.  Ámen.