„Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz (…).”

Római levél 12:6-9

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik gyerekkorában nem Jókait és Mikszáthot falta, hanem a szuperhősökről szóló képregényeket (és higgyétek el, a mai okostelefonok és a facebook világában már ez is ódivatúnak számít). A sor Góiláttal és Bobóval kezdődött (ha valaki emlékszik még rá), de hamar fölnőttem az igazi nagyokhoz.

Kedvencem Spiderman volt, de olvastam Batmant, Superment, Hemant és nem utolsó sorban Axterixet és Obelixet. Ez nem csak egyszerű időtöltés volt, hanem teljes azonosulás a főhőssel. Buszmegállóban várakozva elgondoltam magam, ahogy a szemközti tízemeletes falán mászom; unalmas tanórák alatt képzeletben épületek között ugráltam; vagy éppen félelmetes ellenfelekkel harcoltam. Arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ők: erős, ügyes, okos, vonzó, természetfeletti képességekkel megáldott, azért, hogy engem is épp úgy csodáljanak az emberek, mint őket. Miközben ilyenekről ábrándoztam, elfelejtettem, kinek is teremtett engem Isten.

Megfigyeltétek már, hogy vannak keresztyén szuperhősök is? Ezek az emberek mindenhez értenek: karizmatikus vezetők, briliáns tanítók, rendkívül megértőek, sziklaszilárd hittel rendelkeznek, tele vannak bámulatos missziós történetekkel, és természetesen mindemellett alázatosak és szerények. Tizenéves koromban éppoly bámulattal hallgattam őket, mint korábban a szuperhősökről szóló történeteket, és én is olyan akartam lenni, mint ők.

Nagy erejű misszionárius, aki emberek ezreire van hatással, százakat keresztel meg, és mindenki csodálattal gondol rá. De miközben így ábrándoztam, elfelejtettem, kinek is teremtett engem Isten.

Ma már tudom, hogy nem szükséges hit-szuperhősöknek lennünk, ha meg akarjuk találni helyünket az életben. Ha ezt elfelejtjük, akkor állandóan az a gondolat fog gyötörni bennünket, hogy nem vagyunk elég jók Isten előtt és az emberek számára. Küzdeni fogunk rossz önértékelésünkkel és nagyszabású kísérleteink kudarcaival.

Mindenkinek az a feladata, hogy a neki adatott „kegyelmi ajándék” szerint szolgáljon. Isten mindenkit értékesnek teremtett, és mindenkire fontos feladatot bízott. Ha felfedezzük magunkban Isten ajándékait, elégedettek leszünk magunkkal, és nem fogunk már vágyni arra, hogy hit-szuperhősök legyünk.

Mert az igazi hősök azok, akik ott tudnak helytállni, ahova Isten hívta őket.