A legjobb módszer önmagad felvidítására az, ha mindenkit felvidítasz. - Mark Twain

Úgy érezte, a helyi újságban megjelent hirdetést kifejezetten neki címezték, nem is tudott a felhívásnak ellenállni. S a tiszteletre méltó hetvenéves asszony - családja, barátai megrökönyödése dacára - követte szíve titkos óhaját, és beiratkozott a bohóciskolába.

Nem meglepő, hogy ő volt a legidősebb az osztályban. Szorgalmasan tanulta az arcfestést, hosszasan gyakorolta, hogyan kell léggömbökből állatfigurákat hajtogatni, s végül kitüntetéssel tette le a bohócvizsgát. Így született meg Petúnia, az Édes.

Valóban furcsa, hogy egy asszony az ő korában bohóc akar lenni, különösen, ha olyan félénk természetű, mint amilyennek eddig a környezete ismerte. Csakhogy Petúnia, az Édes most talált rá igazi énjére, arra, hogyan adjon kifejezést annak a játékosságnak, vidámságnak, ami benne élt.

Az átalakulás megkezdődött. Krétafehér arc, rikító kék, dús ívű szemöldök, cseresznyepiros orr és mosolygó, vörös száj. Bő kék inget, vörös, hajlékony cipőkre ráomló buggyos fehér nadrágot választott magának. Rikító sárga haján széles karimájú férfikalap, s a kalapjára tűzve két szál lila petúnia.

Önkéntesként vállalt bohóc-szolgáltatást kórházakban, jótékony célú vásárokon, üzletek megnyitásánál és minden olyan helyen, ahol jó bohócra volt szükség.

- Nem érzed magad bolondnak a te korodban? - mordult rá a nővére, mialatt az egyik unoka születésnapi zsúrjára igyekeztek. Ezek a szavak csak megerősítették Petúniát abban, hogy új pályáját folytatnia kell.

- Miért kérdezed ezt? Nézd meg az arcokat! Mosolyognak, nevetnek, jól érzik magukat. Mindenki kedveli a bohócokat!

Egy délután Petúnia a belvárosi kórház folyosóján kacsázott vörös cipőjében, amikor hirtelen szitkok és átkozódások közepette rettenetes csörömpöléssel valami a földhöz csapódott, s egy fiatal, zokogó ápolónő rohant ki az egyik szobából, csaknem feldöntve Petúniát. Amikor meglátta a bohócot, a nővér átölelte Petúniát, s csak úgy ömlöttek szájából a szavak: - A szörnyeteg! Ő a legpocsékabb beteg, akivel valaha találkoztam! Igaz, hogy nagyon rossz állapotban van, de hát ez nem az én hibám!

A nővérke úgy belekapaszkodott Petúniába, hogy támasza alig kapott lélegzetet.

- Menjünk be hozzá együtt - mondta Petúnia, az Édes. - Hadd nézzem meg!

Beléptek az ajtón. Viaszsárga arcú férfi bámult rájuk. Amint felfogta, hogy egy bohócot lát, tátva maradt a szája. - Mi ez itt? Maga nevetségesen néz ki!

Petúnia, az Édes vörös szája még szélesebb mosolyra húzódott.

- Én nézek ki nevetségesen? Maga néz ki nevetségesen, és úgy is viselkedik!

- Menjen ki! Haldoklom, és egyiküket sem akarom látni!

A nővér már el is indult kifelé, de Petúnia közelebb lépett az ágyhoz, megfogta a férfi karját.

- Ha valóban haldoklik, mit akar, hogyan gondoljanak vissza magára? - Rámutatott az éjjeliedényre, ami felfordulva hevert a földön, ahogyan a férfi odahajította. - Szép kis örökség!

Ez volt Petúnia, az Édes első látogatása a 226-os szobában.

- Ezt a boldogtalan embert kezelésbe veszem! - határozta el. A következő hónapokban legalább egyszer egy héten meglátogatta a férfit, nem riadva vissza a dühkitöréseitől. Petúnia elhatározta, megtalálja a beteg gyenge oldalát, mert meg volt győződve, hogy ilyen mindenkinek van, akármilyen zord is a külseje.

Néha úgy látogatta meg őt mint Petúnia, az Édes, néha pedig civilben, a bohócruhája nélkül. Valami azonban akkor is megmaradt Petúnia, az Édesből, amikor lemosta az arcfestéket, és bohócruhája a szekrényében lógott. Ilyenkor Petúnia a 226-os szobában fekvő beteggel lila zsiráfokat és zöld uszkárokat hajtogatott léggömbökből.

Petúniának sikerült a férfi életének utolsó heteit kissé vidámabbá tenni, miközben az ijedt nővért is megtanította valamire.

Petúnia nemcsak a "legpocsékabb beteg" és a fiatal nővér életét változtatta meg, de nagyon sok más emberét is.

A legjelentősebb átalakulás azonban benne történt. Az egykor visszahúzódó, félénk nő, aki kerülte a nyilvánosságot, Petúnia, az Édesként könnyedén és boldogan vált a társaság középpontjává. Természetesen nemcsak az idegenek, öt unokája is rajongott érte. Füttyös Nagyinak nevezték el, mert látogatásai alkalmával a srácok legnagyobb örömére mindig belefújt a nyakában logó sípba.

Petúnia, az Édes az én számomra is mindig nagyon fontos volt, de egy váratlan találkozásunk különösen értékessé tette őt. A vállalatnál, ahol akkoriban dolgoztam, nagyon rosszul mentek a dolgok. Csökkent a bevétel, akták tűntek el, lehetetlen határidők tornyosultak előttünk. Mi történhet még? A portás fél ötkor egy látogatót jelentett be.

Nem tudtam róla, hogy elő lett volna valaki jegyezve erre az időpontra. Belenéztem a naptáramba, és megkérdeztem: - Biztos benne, hogy a látogató hozzám jött?

- Azt hiszem, személyesen kellene megnéznie - válaszolta a portás, s mintha nevetett volna. Lementem a hallba. Petúnia, az Édes állt ott, teljes felszerelésben! Ha valaha szükségem volt szeretetre és nevetésre, az éppen most volt. Petúnia mosolygott, átölelt, és pillanatok alatt elfeledtette velem az összes bosszúságot, rosszkedvet.

Amikor a körülállók látták, hogy nyugodtan nevethetnek, megkérdezték: - Ki ez a nő? - A szívem tele volt szeretettel és csodálattal, amikor válaszoltam: - Ő Petúnia, az Édes. Az unokái Füttyös Nagyinak nevezik. Én Maminak hívom.