„Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térvén, könyörül rajtunk, eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket.”

(Míkeás könyve 7. fejezet 18-19. vers)

Nem tudom, te hogy vagy a megbocsátással. Lehet, hogy neked ezzel nincs gondod, hogy fel sem veszed, ha megbántanak, vagy ha mégis, akkor is csupán néhány pillanat és már szívből meg is bocsátasz.

Én sajnos nem vagyok ezen a szinten. Egyrészt tudom, hogy le kéne tenni, el kéne engedni a sértéseket, hogy keserűség ne növekedjen gyűlöletté a szívemben. De olyan nehéz a bántásokat elfelejteni… főleg, ha nap, mint nap ugyanúgy ismétlődnek…

S ami számomra a legnehezebb, önmagamnak megbocsátani. Nemcsak tudni, hanem elhinni és elfogadni azt, hogy Isten a feledés tengerébe veti a bűneimet, hogy nem hányja szememre, ha 70x7-szer is ugyanazért a hibáért kérek bocsánatot.

És a mai Ige csak megerősít abban, hogy mennyit kell még tanulnom az igazi megbocsátásról, mert oly távol áll az Ő szerető és megbocsátó jelleme az én eltorzult, földhöz, azaz bűnhözragadtgondolkodásomtól és felfogóképességemtől.

Hiszen, nála a megbocsátásnak nem feltétele a bocsánatkérés. Nem várja meg, míg bűnbánattal elé borulunk, hanem Ő, a megbántott jön, szelíden zörget és kérlel, hogy állítsuk helyre a miattunk megromlott kapcsolatunkat.

Igen, Ő a károsult és mi vagyunk a károkozók. És számomra érthetetlen módon, Ő mégis lemondott jogos követeléséről, sőt Ő nyúlt a zsebébe és Ő fizetett. Ez a megváltás, melynek nagyszerűségéből Míkeás segítségével ma ismét közelebb kerülhet hozzánk, kérlelve, hogy mi is hozzá hasonló módon lépjünk közelebb egymáshoz.

„Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítvánnékik az ő bűneiket, és ránk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk; Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” (2Kor.5:19-20)