„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!”

(Jeremiás siralmai 3.fejezet 22-23.vers)

El sem tudjuk képzelni, hogy milyen fájdalom járta át Jeremiás próféta szívét, mikor megfogalmazta siralmait. Mély szomorúság a lerombolt Szentély felett, bánat az Isten figyelmeztetését figyelmen kívül hagyó és meggyilkolt sokaság felett, s könnyek a fogságba hurcolt fiatalok szenvedése láttán.

Ám az Örökkévaló, mint már annyiszor, most is egy újabb esély lehetőségével vigasztalja szolgáját. „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre.” (Jer.29:10)

És biztosak lehetünk abban, hogy Jeremiás a közelgő ítéleten túl fennhangon hirdette a visszatérés örömhírét is, hiszen így vésődhettek Dániel szívébe is e szavak. Később, Ezsdrás és Nehemiás idején vált valóra a csodás prófécia.

De a mai kérdésünk: Mit tett Isten népe ezzel a második, vagy mondhatni sokadik lehetőséggel? Tanult-e a múlt hibáiból és végezte-e a rá bízott küldetést?

S vajon mi különbek vagyunk? Mit kezdünk minden reggel meg-megújuló kegyelemmel? Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel,…?

Kedves Olvasó! Jób negyedik barátjának, Elihunak szavait olvasva gondolkodj el ezen, majd dolgaidat végezve adj választ az Örökkévalónak!

„Hiszen szól az Isten egyszer vagy kétszer is, de nem ügyelnek rá! Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek; Akkor nyitja meg az emberek fülét, és megpecsételi megintetésökkel. Hogy eltérítse az embert a rossz cselekedettől, és elrejtse a kevélységet a férfi elől. Visszatartja lelkét a romlástól, és életét hogy azt fegyver ne járja át.

Fájdalommal is bünteti az ő ágyasházában, és csontjainak szüntelen való háborgásával. Úgy, hogy az ő ínye undorodik az ételtől, és lelke az ő kedves ételétől. Húsa szemlátomást aszik le róla; csontjai, amelyeket látni nem lehetett, kiülnek. És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz.

Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!

Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.

Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.

Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.” (Jób 33:14-30)