Mert enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken. Ismerem a hegyeknek minden szárnyasát, és a mező állatai tudva vannak nálam. Ha megéhezném, nem mondanám meg néked, mert enyém e világ és ennek mindene. (Zsoltárok 50, 10-12)

Minden magántulajdon. Egy utcán végigsétálva, félve, vagy egyáltalán nem nyúlunk hozzá szinte semmihez, mert az valakié. Persze a bátrabbak azért meg-megérintik mások tulajdonát. A gyerekeket szüleik arra tanítják, hogy ehhez nem szabad érni, ezt se fogd meg, mert nem a tied.

Mégis kié az, ami közös? Egyáltalán mi az, ami közös? Van olyan? Egy határátkelőnél a „senkiföldje” kinek a fennhatósága alá tartozik? Kié a földgáz? Kié a víz, és kié a levegő? Kinek a tulajdonát képezik az erdők, a fák? Kinek kell elszámolni az elhulló falevelekkel, és egyáltalán ki tudná azt megszámolni?

Sajnos az emberi mohóság közepette a birtoklási vágy előtérbe került az emberi jellemvonások között. Szintén gyerekkortól tanítanak bennünket szüleink arra, hogy ne legyünk önzőek, osszuk meg másokkal a javainkat, legyen szó bármiről. Ne csak a magunk hasznát keressük, hanem a másikét is, mert aki „másokat felüdít, az maga is felüdül”. 

Az ember természetesnek veszi a fentebb említett dolgokat -természeti kincseknek nevezzük ezeket-, de ez is valakié. Akinek van egy tulajdona, az jól ismeri annak minden rejtett zugát, minden vonását. A mobiltelefon, tablet, számítógép, amit használunk, ezerszer ezer lehetőséget tartogat számunkra, és ezeket mind használni akarjuk, jóra-e vagy rosszra az más kérdés, de ismerjük a funkcióit. De van Valaki, aki tulajdonosa mindennek ezen a földön. A tenger habjainak, vagy a sivatag homokszemcséinek. Mindenre gondja van, mindenről tud, és mindent irányítása alá von, úgy, mint ahogyan egy jogos birtokosnak ehhez joga is van! 

Ő a Mindenható Isten, nincs oly dolog, mely elrejtett volna előtte, nincs olyan pontja a világnak, ahová el lehetne bújni előle, de nem is kell bujkálni, mert gondoskodó, féltő, aggódó, és szerető! Ő a Világ Atyja! Ne rejtőzz, inkább keresd!