„Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.”

Példabeszédek könyve 14. fejezet 12. verse

Egy dolog jut az eszembe: az az út, amit én tervezek, jónak tűik (mert ki az, aki rosszat szeretne magának ebben az egocentrikus világban), benne van minden, amit csak kívánhatok, nincsenek benne buktatók, akadályok, nincs tele küzdelemmel, irigységgel, féltékenykedéssel, azon a pályán, amit én tervezek nem hal meg senki... és így tovább.

De a valóságban ráébredünk arra, hogy korántsem minden úgy történik, mint ahogy azt én elterveztem.

Tele van átvirrasztott éjszakákkal, depresszióval, tele van stresszel, veszteséggel (halál, válás, devizahitel, munkanélküliség, sok ember, édesanya nem tudja, mit tesz az asztalra enni).

Milyen az Isten útja? Amikor ő a tervező, akkor minden rendben megy? Ha Isten kezébe helyezem az életem, akkor könnyebb lesz minden? Akkor lesz munkám, pénzem, akkor nem lesz válás, akkor kibékülök rég nem látott szüleinkkel, vagy nem leszek depressziós?

Az Isten útján járás, nem old fel azonnal minden problémát. Tény az, hogy olyan kiegyensúlyozottá válik az ember személyisége, ami elég bölcsességet ad menedzselni az adott problémát, legyen szó bármiről is.

Az Istennel való közösség nem azt jelenti, hogy megszűnnek a gondjaim, bármi nemű is legyen az, hanem olyan biztonságot ad, aminek köszönhetően a legnagyobb problémával is farkas szemet tudunk nézni, és megoldást találni. Megoldást sosem magunktól találunk.

Én az Istentől szeretek bölcsességet kérni, hogy megoldjam a gondjaimat és olyan hálás vagyok, mert az Ő mindig bebizonyítja, hogy sokkal többet tud adni, attól, amit én gondolok. Megmutatja, hogy neki sokkal jobb tervei vannak az enyémeknél.

Akik még nem próbálták ki ezt, azt mondják, a hit, az egyszerű ember kenyere vagy a szegényé. Nem igaz, a hit mindenkié, csak nem mindenki akar élni vele, pedig ha hisszük, hogy Isten, az Alkotó sokkal jobban tudja, hogy nekem milyen szükségleteim vannak, mint én magam, bármennyire is jól ismerem magam.