"Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek."

1 Thessz 2,13

Olyan világban élünk, ahol minden viszonylagos. Nincs valóság, csak megélt személyes valóságaink összessége. Az időnek és a képzeletnek különböző síkjain élünk mégis ugyan abban a térben.

Párhuzamos dimenzióink néha keresztezik egymást, mégis nagyon elszigeteltek és magányosak vagyunk. Keressük a megoldást problémáinkra és nem találjuk. Mintákat követünk, de elveszünk, mert milliónyi példa létezik. Ha mégis úgy döntünk követjük valamelyiket a sok közül, csak ideiglenes, mert azonnal vitába szállunk vele.

Aztán, ha megunjuk elvetjük, keresünk egy jobbat. De még jobb, ha építünk mi magunknak egy másikat.

Persze nem úgy, hogy mi magunk alkossuk meg minden részletét, mert a bölcs ember ott, odabent, bennünk már régen felismerte saját ideológiájának sebezhetőségét - ezért összerakjuk a sok okosságot, mint másoktól kapott puzzle darabokat, hátha ráillenek a mi életünkre is.

Ahol nem, ott legfeljebb erőltetjük kicsit, vagy elhallgatjuk, nem beszélünk róla. Az ellentmondásokat, forrásaink hitelességének hiányát toleranciával, mixeléssel, csúsztatásokkal oldjuk fel.

A lényeg: egyediek vagyunk, egyéniségek saját ideológiával, saját hittel, saját világgal, amivel többé kevésbé elégedettek is vagyunk. Úgy érezzük nincs szükségünk semmire, főképpen a múltból nem, legfőképpen pedig nem a történelmileg terhelt, keresztények által is egyre kevésbé használt Szentírásból.

Persze vannak, akik az engedelmesség útját válasszák és elköteleződnek az érzéseik, a tapasztalatuk, a számukra idegen, de érdekes kultúrák kínálta ideológiák mellett.

Ma divat felvállalni magunkat, bevallani kik is vagyunk valójában, ha ez extrém, ha nem szokványos, ha szembe megy az évszázados megszokott trendekkel, ha elég formabontó. Bár mindez megoszt bennünket, embereket, mi mégis csupán színesebbnek látjuk tőle a világot.

De nem, semmiképpen sem divat és nem is előnyös foglalkoznunk Istennel, Jézus Krisztussal, a Szentlélekkel és főleg nem a Bibliával.

A kereszténység eszméi sokak szemében kirekesztőek és ideje-múltak. Milyen sokat változott az apostolok kora óta a világ, vagy talán mégsem?

Nézzük csak sorban. Abban a korban az emberek sok istent imádtak. Minden népnek, minden kultúrának volt saját égi uralkodója. Persze voltak uralkodó panteonok és milyen érdekes, ezek mindig egybeestek a földet politikailag is uraló hatalmak istenvilágával. Babilon, Perzsia, Görögország és még Róma ideológiája is igen toleráns volt, békében belefért minden ember, ha elfogadta a vezetők hatalmát. Mégis egyre többen ábrándultak ki belőle, csömörlöttek meg szabados erkölcseitől, fordultak el álszent ideológiáitól, mert a világot mindezek cserben hagyták.

Az emberek többsége egyre szegényebb, egyre kiszolgáltatottabb lett. Az önző, csak önmaga szórakoztatására élő, élvezkedő ember tönkretette akkori életkereteit. Nem megdöbbentő, hogy mindez ma is megtörténik velünk és ugyanezért?! Tudom, hogy akkor milliók kaptak a keresztény eszmék után és az segített is, egészen addig, míg a hatalmasok fel nem fogták, meg nem értették, hogy tehetetlenek vele szemben.

Mivel nem tudtak győzni felette a jól bevált módszerhez fordultak: felhígították.

Az Isten szava mellé tették az emberét, belekeverve azzal szép lassan mindent, amit addig hittek, csak egy kicsit másformán. Hosszú évszázadokkal később, és már ennek is lassan ötszáz éve, a reformáció által egy tisztulási folyamat ment végbe a kereszténységen belül. Erre a reformációra van szükség azóta is minden nap, és annak a jelmondatára: Vissza a Szentíráshoz. De nem akárhogyan! Elfogadni az Írást, mint Isten szavát és nem úgy, mint emberi beszédet. Mint abszolút igazságot és nem úgy mint egy lehetséges utat Istenhez.