„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”

Máté 5:5

Nem volt már benne az a tűz, az a pusztító szenvedély, ami valamikor jellemezte őt, és amire a késői kor gyermekei előszeretettel emlékeztek.

Helyette békesség lakott a szívében, az Isten békessége. Csendes nyugalommal sétált fel a hegyre, minden lépésnél figyelte az ösvényt, hogy jó helyre lépjen.

Nem volt már fiatal.

Habár úgy érezte, hogy kora ellenére még sokra lenne képes, és tudna még mit tenni a küldetés valóra váltásának érdekében. De elfogadta a sorsát, ha így kell lennie, hát legyen így! Nem tudta volna ezt kimondani hajdanán.

Az út hosszú volt és ő emlékezett. Emlékezett a fiatalsága hevére, a tettvágyra, ami szinte szétrobbantotta belülről. Fiatal volt, segíteni akart, cselekedni, hogy mindenki szabad legyen.

El akarta pusztítani a rosszat, minden zsarnokot, ha kell. Kész volt ezért bevetni mindent; befolyását, hatalmát, tudását és erejét.

Annyira akarta, de nem vette észre, hogy a felháborodás és nem az Isten vezeti és ez egy életbe került, amit gondolkodás nélkül vett el. Nagy jövő előtt állt, de ő egy másik utat választott, mert nem volt önző, mert a társainak is ugyanazt akarta. Nem tudta, hogy a nemes szándék és az önzetlenség önmagában nem elég.

Még az Isten iránti elkötelezettség sem. Száműzetés lett a vége, negyven esztendő. Akkor úgy gondolta, mindennek vége, de Isten nem mondott le róla. Sokat tanult az új családjától, sokat tanult a nyáj mellett az alázatról.

Minden nap egyformán telt, mint minden év; tenni kellett azt, ami szükséges volt.

Nem vezető volt, őt vezették.

Ahogy ment felfelé, vissza-vissza tekintett a népre, akiket maga mögött hagyott. Szinte mindenkit név szerint ismert, sokukat látta felnőni, mert mindenki azután született, hogy ő lett a vezető.

Senki nem élt már az atyáik közül, akik kortársai voltak.

A lába egy kőnek ütődött. A fájdalmat szinte észre sem vette, csak ment tovább. Milyen nehéz is volt velük!

Hányszor hívták ki maguk ellen a sorsot, hányszor lázadoztak, hányszor vonták kétségbe a tekintélyét.

És hányuknak kellett ebbe belepusztulniuk! Pedig úgy szerette volna, ha velük együtt léphetne be az örökségbe, de ez már csak álom maradt.

Miért nem értették meg, hogy semmi sem az övé? Ő nem pap, nem király, még vezető sem, mert mindig is az Isten vezetett. Mindig Ő mutatta, merre menjenek, mit tegyenek. Nem volt ő egyéb, csak egy eszköz az Isten kezében, olyan, mint a saját botja. Nem a bot választotta szét a tengert, ahogy a vizet sem az változtatta vérré, még a kígyó sem az volt. Mindezt a sok csodát Isten tette.

Mindent a Mindenható ereje cselekedett.

Ő csak hitte, hogy a Magasságos véghez viszi tervét, a nép megszabadul, Izráel elnyeri örökségét. A szívében béke volt. Ment fel a hegyre, teljes nyugalommal, élete utolsó napján, de elsőnek látni az örökséget, Kánaán földjét.

Ő volt Mózes, a Földön valaha élt legszelídebb ember.