Jó ember ritkán téved

A józan észt kivételes tehetségként kell fogadnunk.

Az érző szívet kiváló tulajdonságként kell ünnepelnünk.

Az elme még nem gondolat, ahogy a bölcsesség még nem út.

A szív, még nem szeretet, ahogy az érzelem, még nem igazi jóság.

Ha azt kívánod, hogy megbecsüljenek, tudj megbecsülni másokat.

Nincs oly kiválóság, melynél nagyobb ne volna.

Tudd értékelni a jót, és magad se akarj jobb lenni a jónál.

A túlzásba vitt jóság bántó és sértő lehet.

Ha a jóságot választottad, maradj hű e választásodhoz.

Ha a szívedre hallgatsz, megbízhatsz ítéleteidben is.

A jó ember ritkán téved.

                           A drágakő

Egy bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ.

Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.

Az éhes utas meglátta a drágakövet az asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki.

A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.

Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

"Gondolkoztam." - szólalt meg. "Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ."

                             A vándor

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott.

A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.

Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.

Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.

Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körbejáró csillag sem pihen.

Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.

Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?

Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volná a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.

A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.