Tóni és az iskolabusz

„Eszembe jutott a hófúvásba keveredett iskolabuszról szóló történet. Az autóbusz lecsúszott az útról és a hó fogságába esett. A buszvezető tudta, hogy órák is elmúlhatnak, mire megtalálják őket, mivel egy elhagyatott vidéki úton voltak. Ezért a busz motorját bekapcsolva hagyta, ő pedig elindult segítségért.

Előzőleg megkérte a 12 éves, komoly és felelősségteljes Tónit, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg ő visszatér a segítséggel. Miután a sofőr elment, a motor csakhamar leállt. Tóni kétségbeesetten próbálta újra begyújtani, de hiába küszködött, nem sikerült neki.

A buszban a levegő hőmérséklete nemsokára 0 fok alá süllyedt. A gyerekek sírtak és vacogtak a hidegben. Az idő múlásával a gyengébbek már álmosan kókadoztak. Tóni tudta, hogy ilyen állapotban halálra fagyhatnak. Egyik gyerektől a másikig ment, rázta és szólongatta őket, sőt némelyiket meg is pofozgatta. Mindent magtett azért, hogy ébren, mozgásban tartsa őket. Néhány órával később a sofőr visszatért a segítséggel.

Minden gyerek élve maradt. Hősies magatartásáért Tónit később kitüntették. Ő azonban nem tartotta magát érdemesnek erre a kitüntetésre. Azt mondta, miközben a többi gyerek fagyhaláltól való megmentésén fáradozott, saját magán segített.

Barátaim, így van ez Isten gyülekezetében is…”

.............................

Katalin gyásza

Luther Márton egy olyan időszakon ment át, amikor nagyon el volt csüggedve és haragudott mindenkire – önmagára, a világra, az egyházra. Felesége, miután mindent megpróbált, hogy jobb kedvre derítse, egy napon gyászba öltözött.

– Ki hald meg? – kérdezte Luther.

– Óh, Márton, hát nem tudod? Meghalt a mennyei Isten.

– Katalin, hogy mondhatsz ilyen badarságot? Hogy haljon meg Isten? Ő halhatatlan, örökké élni fog.

– Hiszed ezt? – kérdezte felesége bizonytalan hangon.

– Hogyan kételkedhetsz ebben? Amilyen biztos, hogy létezik egy isten, ugyanolyan biztos, hogy Ő soha nem hal meg.

Mégis – folytatta az asszony –, annak ellenére, hogy nem kételkedsz Isten létezése felől, elcsüggedtél és reményt vesztettél, mintha Ő nem létezne. Szerintem úgy viselkedsz, mintha Isten halott lenne.

.........................

Whitefield és Wesley barátsága

George Whitefield és John Wesley, a két nagy prédikátor, barátok voltak. Az évek múlásával a teológiai különbözőségek el akarták választani őket. Mivel mindketten szerették az Urat mindenek felett, nem engedték meg maguknak, hogy ezek a véleménykülönbségek barátságuk közé álljanak.

Whitefield az utolsó amerikai útján megbetegedett. Alig tudott állni a szószéken, végig küszködött a prédikáció alatt. Kimerülve tért vissza a fogadóba, ahová rengeteg ember követte. Gyertyával a kezében elindult a lépcsőn szobája felé. De aztán csak megállt, hogy még egyszer beszéljen Isten szeretetéről, ameddig a gyertya el nem aludt. Azután lassan felkapaszkodott az utolsó lépcsőkön is, és beesett az ágyba. Azon az éjjelen, alvás közben hunyt el.

Amikor a hír elérte Angliát, emberek ezrei gyűltek össze, hogy meghallgassák Wesley búcsúztató prédikációját. Az istentisztelet végén egy asszony, aki próbálta szembefordítani a két prédikátort egymással, odament Wesley-hez.

- Gondolja, hogy fog találkozni Whitefield-del a mennyben? – kérdezte.

Wesley lehajtotta a fejét, és úgy válaszolt:

- Nem, nem gondolom, hogy fogok.

- Tudtam! Egyszerűen tudtam, hogy a sok szép dolog ellenére, amit róla mondott, nem gondolja, hogy üdvözülni fog.

- Várjon egy pillanatra asszonyom. Ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket nem is mondtam! Aztán könnyekkel a szemében így folytatta: - Megmondom, miért is gondolom, hogy nem fogok találkozni az én barátommal, George-dzsal a mennyben. Ő olyan közel lesz Isten trónjához, a maga ragyogó, teljes dicsőségében, hogy nem tudok elég közel kerülni hozzá, hogy csak az arcát is láthassam.