"Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is."

Galata 6,1

Mai, másokat hibáztató világunkban elgondolkodtatnak ezek a sorok, hogy miként gondolkodjam a hibázó emberekről. Olyan természetes dolog szidni a másokat, okolni a bajokért, elítélni, haragudni a csalódás miatt. Sokszor ezt is tartjuk a természetesnek.

Alapból pesszimisták és bizalmatlanok vagyunk másokkal szemben ezért üt szíven már ennek a gondolatnak az eleje is: "még ha" meg is történik. Már hogyne történne! Hát persze, hogy úgy lesz, ahogy nem kellene. Vagy mégsem? Szerintem a hozzáállásról van szó.

Nem hiszem, hogy Pál korában az emberek jobbak lettek volna, vagy kevesebb csalódást okoztak volna másoknak a közösségen belül. De az öreg apostol azt mondja, hogy a testvéri közösség nem működik bizalom nélkül.

Igenis néha megtörténik a rossz, de ettől még alapból a jót feltételezzük! Aztán, ha mégis megesik, na akkor igazítsuk helyre a dolgokat. Kiigazítás, helyreigazítás, mert a bűn nem más, mint céltévesztés.

Aki rosszat tesz elvéti az irányt, nem jó felé indul, rossz irányba tart és ezért szólni kell neki, hogy nem fog odaérni, ahová szeretne.

Ezt pedig nem lehet haraggal, kiabálva elmondani a másiknak, csak szelíden, szeretettel. Mert hát a cél közös, az út is közös és együtt is szeretnénk járni rajta.

Persze ez a mi döntésünk. Mert dönthetünk mégis úgy, hogy szidunk okolunk, hibáztatunk, csak akkor mi magunk is vállaljuk annak kockázatát, hogy lelketlenek leszünk. Mert ez a lelki ellentéte ugye?

A döntés a miénk és ez azért érdekes, mert megmutatja nekünk, hogy mindig válaszút elé állunk mi is, amikor a másik rosszul dönt. Bizony, ez nem csak az ő próbája, nem csak az ő sorsa!

Azért Pál kétszeresen is segít. Ne ess abba a kísértésbe, hogy elítélj másokat, mert te is kísértésbe ejthető vagy! És ugye te is azt szeretnéd, hogy szelíden igazítsanak helyre, ha megbotlottál...