"A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg."

Máté evangéliuma 25:40

A Dél-Afrikai Kevin Carter fotóriporterként dolgozott. Az 1980-as évekbe az apartheid borzalmairól készített fényképeivel vált ismerté. 1993 márciusában Szudánba látogatott. Az egyik falu közelében egy vészesen sovány kislányt pillantott meg a földre kuporodva. A gyerektől néhány méterre egy dögevő keselyű landolt, és türelmesen várt. Carter mintegy 20 percet várt, hogy a keselyű közelebb merészkedjen a kislányhoz, majd a legmegfelelőbb pillanatban elkészítette fotóját.

Dolga végeztével elkergette a madarat, majd elment. A képet még abban a hónapban jó pénzért eladta a The New York Times újságnak. A megrázó pillanatot megörökítő fotóért Kevin Carter 1994 áprilisában Pulitzer díjat kapott. A mindössze 33 éves fotóriporter joggal érezhette magát karrierje csúcsán. Ahogy azonban a fénykép világismert lett, levelek kezdtek érkezni az szerkesztőségébe.

– Mi történt a kislánnyal?

– Mit csinált a fotós a kép elkészítése után?

– Segített-e a kislányon? – kérdezték.

Az újság Carterhez fordult, akit igen zavarba hozott ez az érdeklődés, hisz otthagyta a gyermeket. Arra hivatkozott, hogy a kislány akár beteg is lehetett, és ő nem akart megfertőződni. A közvéleményt azonban nem győzte meg mentegetőzése. Carter – hogy tompítsa az egyre erősödő lelkiismeret furdalást – elkezdett drogozni, majd 1994. július 27-én öngyilkosságot követett el.

Nem könnyű megválaszolni, miért is hagyta ott Kevin Carter azt a szerencsétlen szudáni kislányt. A reflexszerű reakció feltehetően abból fakadt, hogy a fotóriportertől idegen kultúrához tartozó gyermekről volt szó, akinek a cserbenhagyása semmilyen jogi elmarasztalással nem járhat. Ez azonban nem csak Kevin Carter viselkedését magyarázza, hanem mindenkiét, akik a gyerekekben csak haszontalan, zajongó és zavaró tényezőt látnak.

Gyerekek kinevetése, cserbenhagyása, megalázása, esetleg tettleges bántása semmilyen jogi következménnyel nem jár. Éppen ezért a felnőttek levetkőzhetik velük szemben azokat az erkölcsi gátakat, melyek a munkahelyeken, a templomokban képmutató módon sosem kerülnek felszínre.

A felnőttek egymással szemben külsőleg udvariasak és illedelmesek, hiszen egyenrangú féllel állnak szemben. A gyerekek azonban alacsonyabb rendűek – gondolják sokan –, így velük ennek megfelelően is kell bánni.

Nos, ezért mondja Jézus, hogy figyeljünk oda a gyerekekre is. Hiszen ha a kicsiken segítünk, aminek semmi gyakorlati haszna nincsen – legalább is a felnőttek világában használ mérték szerint –, akkor evvel azt bizonyítjuk, hogy szeretetünk érdek nélküli. Csak akkor van bennünk az isteni szeretet, ha nem érdekből, hanem a másikért segítünk.

Keressünk a mai nap egy kisgyermeket, és adjunk valami szépet neki (egy dicséretet, egy ölelést, egy kis ajándékot, vagy egyszerűen egy mosolyt), és mindeközben ne várjunk viszont semmit. Ez az isteni szeretet.