Karácsonyhoz közeledvén ez a tanmese szerintem aktuális: Volt egyszer egy réges-régi, fenséges fa, amelynek ágai szinte az eget súrolták. Amikor virágba borult, különféle színű, alakú és nagyságú pillangók…

egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott, messze földről felkeresték a madarak. Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.

És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, mígnem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe. Megesik ez a nagyokkal, az idősebbekkel: ha nem telnek el önnön nagyságuk tudatával, gyakorta beleszeretnek a kisebbekbe, a fiatalokba. A fát pedig nem tette vakká önnön nagysága (hiszen ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szeretet gyúlt benne a kisfiú iránt.

A fiú minden nap meglátogatta. Leszedegetett leveleiből koszorút font, hogy eljátssza az erdő királyát. Felmászott törzsére, és ágaira akaszkodva hintázott. Evett a gyümölcséből, és bújócskázott lombja között. Amikor elfáradt, a fa leveleinek az árnyékában aludt el, mialatt a lomb altatódalt susogott.

A kisfiú kis szívének teljességével szerette a fát. És a fa boldog volt.

De az idő múlt, a fiú pedig növekedett. Amikor felnőtt, a fa gyakran maradt magára. Egy nap azután a fiú újra meglátogatta a fát.

A fa azt mondta:- Gyere hozzám kisfiam, mássz fel a törzsemre, hintázz ágaim között, edd a gyümölcsömet, játsszál lombom között és légy boldog.

– Túlságosan felnőttem már ahhoz, hogy fára másszak – válaszolta a fiú – olyasmit akarok vásárolni magamnak, ami szórakoztat, pénzre van szükségem. Tudsz nekem pénzt adni?

– Sajnos – felelte a fa -, pénzem nincs, csak levelem és gyümölcsöm van. Szedd le a gyümölcsömet fiam, és add el a városban. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.

Ekkor a fiú felkapaszkodott rá, leszedte és elvitte az összes gyümölcsöt. És a fa boldog volt…

De a fiú sokáig elmaradt… A fa szomorú volt. Majd egy nap a fiú visszatért. A fa reszketett az örömtől, úgy mondta:

– Gyere hozzám fiam, mássz a törzsemre, hintázz az ágaim között és légy boldog.

– Nincs időm fára mászni, túl sok a dolgom. Házat szeretnék, feleséget, gyermekeket. Házra van szükségem. Tudsz nekem házat adni?

– Házam nincs – mondta a fa -, az én otthonom az erdő. De ágaimból készíthetsz magadnak házat, és boldog leszel.

A fiú lefűrészelte a fa összes ágát, el is vitte őket, hogy faházat építsem magának belőle. És a fa boldog volt.

A fiú sokáig nem jött. Amikor végre megérkezett, a fa olyan boldog volt, hogy szinte alig tudott megszólalni: – Gyere hozzám kisfiam, gyere hozzám játszani.

– Túl öreg, és túl szomorú vagyok már a játékhoz – válaszolta amaz-, egy bárkára vágyom, hogy messzire elhajózzak innen. Tudsz nekem bárkát adni?

– Vedd a törzsemet, készíts bárkát belőle. Azzal messzire elhajózhatsz, és boldog lehetsz. Ekkor az ember kivágta az egész törzset és bárkát készített belőle, hogy elmeneküljön vele, elhajózzon onnan.

És a fa boldog volt, de nem teljesen.

Sok- sok idő múlva visszatért az ember.

– Nagyon sajnálom kisfiam, de már semmim sem maradt, amit neked adhatnék. Gyümölcsöm sincs már régóta.

– A fogaim már nem képesek gyümölcsbe harapni -volt a válasz.

– Nincsenek már ágaim sem – folytatta a fa- nem tudlak már hintáztatni.

– Túl vén vagyok már ahhoz, hogy faágakon hintázzam.

– Nincs már törzsem sem, amelyre felmászhatnál.

– Túl öreg és fáradt vagyok már a fáramászáshoz.

– Nagyon el vagyok keseredve – sóhajtotta a fa -, annyira szeretnék neked valamit adni, de már semmim sincs, amit adhatnék. Öreg fatönk vagyok immár. Igazán sajnálom.

– Most már nincs sok mindenre szükségem, csak egy csendes nyugodt kis helyre vágyok, ahol leülhetnék és megpihenhetnék. Igazán elfáradtam már.

– Nos hát – mondta a fatönk, úgy kihúzva magát amennyire csak tudta -, íme itt egy öreg tuskó, épp arra jó, hogy ráülj és kipihend magad. Ülj le hát és pihenj meg nálam.

Az öregember így is tett.

És a fa boldog volt…

Forrás: Shel Silverstein – Az adakozó fa