A virágok. Egy japán lányka, mikor a vasámapi-iskolában arról volt szó:

-Hogyan dicsőíthetjük életünkkel az Úr Jézust? - mondotta el:

- Tavasszal édesanyám egy marék fekete magot ültetett el. Semmi szépség nem volt rajtuk.

Mikor azonban kikeltek és megnőttek, gyönyörű szép virágokat hoztak. Egy napon eljött hozzánk kis barátnőm és így kiáltott fel:

- De pompásak ezek a virágok, ezekből nekem is kell! - és megkérte anyámat, hogy adjon neki a magjából. Ha csak a magokat látta volna, sohasem jutott volna eszébe, hogy kérjen belőlük; mikor azonban a virágokat megpillantotta, azonnal kért a magjukból. Így van ez a hívő keresztyénséggel is.

Ha barátainknak megmutatjuk Bibliánkat, csak fekete tábláját látják és elfordulnak.

Ha azonban látják, hogy a benne levő igazságok szívünk talajában kikelve megnőnek, és életünkben virágoznak, érdeklődni kezdenek, hogy honnan való a mag, mert szeretnének belőle.

 Egy vasutas bizonyságtétele. - Ami a vonat számara a váltó, az lett számomra Megváltóm.

Azelőtt a kárhozat mélységei felé haladtam; Krisztus életemnek új irányt adott; most dicső magaslatok felé visz utam...

 A kegyelem. Egy diák tanára minden fáradozása ellené-re sem tudta a tananyagot. Az igazságosság követelte, hogy megbuktassa. Bizonyítványosztáskor azonban kiderült, hogy a diák egész éven át beteg édesanyját ápolgatta, és ezért nem tudott tanulni.

- Gyere el a lakásomra, és a szünidőben előkészitelek a pótvizsgára - mondta meghatva a tanár, aki szünidejének feláldozása közben megértette, hogy mi a kegyelem.

. „Elfelejtvén...igyekszem." Egy apa érdeklődött egy művésznél, hogy tanítaná-e fiát zenére. A mester öt aranyat kért, mire az apa megjegyezte, hogy fia részesült már zeneoktatásban. Erre a művész tíz aranyat kért tőle ezzel a megjegyzéssel: - öt aranyat a tanításért kértem, de még öt aranyba fog kerülni, hogy megtanítom fiát elfelejteni azt, amiről gondolja, hogy már tudja. Filippi 3,14.

Előbb tenni. Egy misszionáriushoz elment egy benszülött és kérte, hogy tanítsa a Bibliából. Az Úr szolgája örömmel tanította a vágyakozó lelket, aki szépen haladt előre az üdvigazságok ismeretében. Egyszer csak elmaradt.

Pár nap múlva találkozott vele a misszionárius és megkérdezte:

- Miért nem jössz többé? - Majd újra jövök - felelte a bennszülött vidáman - de előbb tenni akarom, amit eddig tanultam. Azután újra tanulni akarok, hogy jobban tudjam tenni Isten akaratát. A misszionárius a válasznak nagyon megörült.

 Az aggódás ellenszere. Több jóbarát kocsin utazott. Beszélgettek az élet nehézségeiről. Mindegyik panaszkodott, hogy az életben sohasem lehet igazán örülni. Erre megszólalt az egyik, aki eddig a sarokban hallgatott:

- Tegyetek úgy, mint én: üljetek háttal! Ahogy ti ültök, előre láttok minden követ, minden zökkenőt és veszélyt; én pedig csak akkor veszem észre, amikor már túl vagyok rajta; így ami nektek aggodalmat okoz, nekem hálaadásra ok....