"Ha hallgatsz Istenednek, az Úrnak a szavára, megtartván parancsolatait és rendelkezéseit, amelyek meg vannak írva ebben a törvénykönyvben, és ha megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez teljes szívedből és teljes lelkedből.

Mert ez a parancsolat, amelyet ma megparancsolok neked, nem túl nehéz a számodra, és nincs távol tőled."

Mózes 5. könyve 30:10-11

Sok esetben úgy éljük meg a parancsokat, szabályokat, mint amelyek gúzsba kötik az embert, és semmiképpen nem úgy, mint amelyek „nem túl nehezek”, illetve „nincsenek távol tőlünk”. Ugyan így vélekedtek a brit uralom alatti jamaikai cementgyári munkások is.

A száraz évszakban a cementgyár angol igazgatója kötelezte a munkásokat, hogy minden este söpörjék le a tetőre rakódott cementport. Mindenki gyűlölte ezt a parancsot.

Az igazgató hetente ismételte a munkásoknak: „A cementpor letakarítása a legfontosabb feladatotok.” – és habár ezt senki sem hitte el neki, a munkások mindig elvégezték a gyűlölt munkát. Elérkezett azonban 1962, a felszabadulás éve.

Az angolok elmentek, a gyár nemzeti érték lett. Mivel senkinek nem volt kedve leseperni a tetőről a port, a munkát egyik napról a másikra halasztották. A száraz hónapokban tenyérnyi vastag cementpor réteg halmozódott fel a gyár tetején. Amikor lehullott az első eső, a por betonná változott és a tető beszakadt.

Mit sem ér az a keresztyén élet, amely során – kínkeservesen, fogunk összeszorításával és megfeszült akaraterővel – betartjuk ugyan Isten parancsait, de nem állunk közel Istenhez. Sokszor eljátsszuk a jó hívő szerepét, de talán még magunk előtt is letagadjuk, hogy külső kényszer hatására tesszük ezt.

Templomba járunk, mert akkor szüleink elégedett mosollyal engedelmes gyermekeknek tartanak minket; adakozunk, mert mindenki minket figyel, miközben a pénztárcánkkal bíbelődünk; aprólékosan odafigyelünk a Biblia étkezési szabályaira, mert attól félünk, máskülönben Isten nem üdvözít bennünket.

Az ilyen jó keresztyének hite elhanyagolt cementgyárként roskad össze, amint eltűnnek a külső kényszerítő tényezők. Mások véleménye és saját önző céljaink tartanak fogva, hogy megértsük és belsővé tegyük az isteni parancsolatokat.

Ha viszont „megtérünk az Úrhoz, teljes szívünkből és teljes lelkünkből”, ha tehát megismerjük Isten feltétel nélküli szeretetét (aki nem szeret jobban, ha betartjuk a parancsolatokat, de nem szeret kevésbé, ha áthágjuk azokat), akkor ébred bennünk egy belső vágy, hogy megtartsuk azokat a tanácsokat, amelyekkel a Mindenható a mi életünket akarja jobbá tenni.

Ebben – és csakis ebben – az esetben válnak Isten parancsolatai „könnyűvé” és „közel valókká”.

Te miért tartod meg a parancsolatokat?