„Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás! Meg is szabadítja ő Izráelt minden ő bűnéből.”

(130. Zsoltár 5-8. vers)

Várakozás és várakozás között óriási különbség van, hisz például másképp várjuk a születésnapunkat és másképp egy nehéz vizsgát, más fogtömésre várni a fogorvosi rendelőben és más várni szerelmünkre az első randevún, más várni hétfő reggel, hogy jön a főnök és más várni egy gyermek érkezésére.

Mintha az idő is másképp telne eközben. S miért? Úgy vélem, a dolog nyitja a várt személyhez, vagy eseményhez való viszonyulásunkban rejlik. Akit szeretünk, annak jövetelére örömmel készülünk, szemben azzal, akit csak muszájból látunk vendégül.

Ennek fényében, a ’Hogyan várom az Urat?’ helyett inkább tegyük fel magunknak azt a kérdést, ’Milyen kapcsolat fűz az Úrhoz?’. Mert, ha szereted Őt teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből, akkor számodra teljesen világos lesz, hogy:

„A végidei várakozás: tevékeny várakozás. Beletartozik az is, hogy szolgálunk a nélkülözőknek és közösséget vállalunk a számkivetettekkel. Isten arra hív, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból, és karoljunk fel olyan embereket, akiket egyébként nem támogatnánk.

Akár egy szekularizált, ám szegény belvárosi negyed befolyásközpontjában, akár egy kicsi és szerényen felszerelt, afrikai orvosi rendelőben; akár egy magasan kvalifikált, doktori fokozat elérését is biztosító oktatási intézmény előadótermében; akár valahol a vadon mélyén szolgáljunk is,

Isten azt szeretné, ha népe szerte a világon bizonyítaná, mit jelent az Ő eljövetelére várni. „Várva várjuk azt a lenyűgöző és félelmetesen fenséges jelenetet, ami lezárja a föld történelmét” – írja Ellen G. White.

De nem szabad ölbe tett kézzel várnunk, hanem buzgón kell dolgoznunk az ünnepélyes eseményre gondolva. Senki ne helyezkedjen semleges pozícióba! Mindnyájan képviseljük Krisztust a tevékeny, buzgó szolgálatban, hogy megmentsük a lelkeket, akik egyébként elvesznének.” (2015 Őszi imahét, 11.o.)