Az óceán egyik északi szigetén világítótorony működött, amelyben négyen teljesítettek szolgálatot: a világítótorony őre, a felesége és két munkatársuk. Egy napon a három férfit elsodorta egy lavina. Sohasem tértek vissza. Az asszony szeme előtt söpörte el őket a jégáradat.
Hónapokkal később, amikor az utánpótlást vivő hajó elérte szigetet a négy embernek szükséges élelmiszerrel, a hajósok csak az asszonnyal találkoztak és megkérdezték tőle: “Hogy vészelted át a telet?”
Ő így válaszolt: “Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy égve tartottam a világítótorony lámpáját.”
Adja Isten, hogy amikor a fölmentés ideje elérkezik, mindegyikünk elmondhassa: “Égve tartottam a lámpát!” – még akkor is, ha az lehetetlennek tűnt.
Korunk egyik filmjéről egy kritikus ezt írta: „A cselekmény rohamosan halad a pöcegödör felé.” Nem lenne ilyen pusztító a film azokra nézve, akik figyelik, ha az ember értelme is föl lenne szerelve olyan szűrővel, mint a konyhai szennyvízlefolyó, amiből a szemetet ki lehet venni és be lehet dobni a szemetes kosárba. Az értelmünk nem így működik. Egy egész életre elraktározza a benyomásokat.
Csak úgy védekezhetünk ezek ellen, ha értelmünket védjük a rossz hatásoktól.
Kapcsolódó bejegyzések:
EGY KÖTEG RŐZSE /tanmese/
Fogd fel, és fogadd el
Világosság
KI A BŰNÖS ? /tanmese/