Magasan a levegőben lassan úszott egy re­pülőgép. Azok, akik a repülőtéren voltak, amikor a gép felszállt, már alig hallották a gép zúgását. A gép nyugodtan haladt a ki­szabott irányban. De a repülő nem volt olyan nyugodt, mint kellett volna. Bosszan­kodott a kislánya miatt, akit egyébként na­gyon szeretett. Biztosan ott állt még édes­anyjával a repülőtéren s néztek a zúgó re­pülőgép után. Már tegnap, amikor hazajött az iskolából, folyton valami nehéz versről kotyogott, amit meg kell tanulnia. ,,

Tudod, apu, ez egy nagyon, nagyon nehéz vers, de holnaputánig csak megtanulom!

S amikor végre kíváncsian megkérdezte, hogy hát miféle nehéz versről van szó, oda­tartotta neki a nyitott könyvet és hangosan elolvastatta vele:

Hová menjek a te lelked elől, és a te or­cád elől hová fussak? Ha a mennyekbe hágok fel, ott vagy; ha a seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed fogna engem (Zsolt. 139, 12;10).

Úgy, mondta kicsit gúnyosan s kezébe vette szőke copfját, ez hát a feladat! Tud­tam, hogy a költők a szeretet szárnyairól, a vágyak szárnyairól, vagy az ének szár­nyairól beszélnek, de a hajnal szárnyai? ki hallott már ilyen badarságot? Pedig ez nem badarság! tiltakozott a kicsi. Ez igaz! A tanító bácsi mondta! Hát legyen! válaszolta, Mégis az a véle­ményem, hogy az ilyen mihaszna költői dolgok helyett okosabbat is tanulhatnátok az iskolában, aminek nagyobb hasznát ve­szitek az életben!

S ma reggel amikor hajnalodott és a kislány első ízben eljöhetett az édesapjával s nézte a madár előkészületeit, amikor a nagy fényes szárnyak visszaverték a felkelő nap sugarait, akkor a kislány hangosan elki­áltotta magát:

Apu, ugye ezek a hajnal szárnyai és te most elszállsz a tenger túlsó szélére?

A búcsúcsók helyett majdnem megszidta ezért. Itt a sok ember előtt idézte ezt a ré­gimódi könyvet! Nem, itt nincsenek hajnal szárnyai. Itt az ember feltaláló tehetsé­gének csodálatos alkotásáról, a technika győzelméről, az emberi szellemnek és erő­nek bizonyítékáról van szó. Erősnek érezte magát és örült az előtte álló feladatnak.

Ma valahogyan nem tűrhette, hogy az ilyen badar, érzelgős megjegyzések megzavarják a gondolatmenetét. Méghozzá kegyes meg­jegyzések! Hirtelen körülnézett milyen jó, úgy látszik senki sem figyelt a gyerekre. És aki hallotta, bizonyára nem tudta, miről van szó. Nem, ezt igazán senki sem tudhatta. Megvigasztalódott és utólag örült is, hogy lenyelte bosszankodását s kedvesen elbúcsú­zott kisleányától. Édes jószág, csak túl­ságosan kedveli a hittanórákat. Nos, hoz majd neki valami nagyon szépet erről a hosszú útról. Mintha már látná is a gyerek örömét elmosolyodott. Aztán keményen megmarkolta a kormányt és csak a repülésre gondolt.

A másnap még messze volt s a repülőgép összeroncsoltan feküdt a földön. Jégesőbe került, és még mielőtt a gépet a felhőből ki­vezethette volna, elvesztette az uralmat a kormány felett. A vihar ide-oda csapkodta a gépet, majd lehúzta a mélybe.

Amikor hosszú eszméletlenségéből felébredt, nem tudott mozdulni. Borzongató, áthatolhatatlan csend és sötétség vette körül. Hol volt? Mi zúgott szünet nélkül? Tengeren volna? De talajt érzett maga alatt. Szigetre vetődött? Halálos csend volt és ő ott feküdt tehetetlenül, erőtlenül.

A borzongás rémületté fokozódott, amikor lüktető agyában derengeni kezdett a felismerés:

A tenger túlsó szélére kerültél!

Hiába próbálta a mondatot folytatni, nem jött rá a folytatására. Fáradt agyát erőltetve homályosan valami ilyesmi rémlett fel előtte: de ott is... De mi ez az ott is?

Bárcsak megjegyezte volna magának a szavakat. Halálos elhagyatottságában úgy tűnt előtte, mintha ennek a mondatnak a folytatásától függne a megmenekülése. Ebben a szóban: ,,ott is" valami segítség, valami vigasz rejlik. Törte a fejét, de hasztalan. Mindegy volt neki, hogy kisleánya mit tanul az iskolában; ő maga pedig ilyet nem tanult annak idején. Ezért most semmit sem tudott. Ahol vetés nincs, ott aratás sincs.És most itt fekszik összetörtén, üres fejjel és üres szívvel. Körülötte pedig mindenütt csak víz, víz.

Halálos fáradtan lecsukta a szemét. Amikor hosszú, hosszú idő múlva újra kinyitotta, messze a láthatáron hajnalodott. Erőltette a szemét, próbálta felismerni, hogy hol is van tulajdonképpen. De semmit sem látott, csak tengert és maga mellett egy darabka kopár földet.

A hajnal szárnyai, mormogta és maga előtt látta a kisleányt ragyogó nagy sze­meivel.

A tenger túlsó szélére repülsz? mondta hirtelen hangosan. Ijedten felegyenesedett, de kibírhatatlan fájdalom hasított végig rajta ennél a mozdulatnál. Eszméletlenül hanyatlott vissza.

Senki sem tudta később megérteni, hogyan vetődött a gép erre a lakatlan kicsi szi­getre, amely oly lapos volt, hogy sokszor teljesen elborította a hullámzó víz. Most is körülnyaldosta a géproncsot.

Még kevésbé volt érthető, hogy éppen azon a napon egy hajó közeledett ehhez az elhagyott, kiálló szikladarabhoz. Kivételesen kissé délebbre vette az irányt. A repülőgép roncsai visszaverték a napsugarakat. Felfigyeltek rá. Egyenesen odairányították a hajót, és így megtalálták a gépet és roncsai között a repülőt.

Az addig vasegészséges, könnyed, magabiztos ember hosszú betegsége alatt hallgatag, töprengő emberré lett. Senki sem tudott rajta eligazodni. Egyik nap odaült ágya mellé a kórház főorvosa s megkérdezte őt:

Tudja egyáltalán, hogy hol volt? 

A tenger túlsó szélén válaszolt a beteg gondolkodás nélkül.

Az orvos meghökkent. Valahogyan ismerős volt előtte a szó.

Igen, ez igaz mondta, de honnan ez a kifejezés? 

A kislányom kérdezte, amikor a hajnalpír fényében indulásra készen állt a gépem:

Ezek a hajnal szárnyai s te elszállsz velük a tenger túlsó szélére?

Mintha már évekkel ezelőtt olvastam vagy hallottam volna ezt, mondta az or­vos. Igen, valószínűleg még az iskolában tanultam. Vajon melyik költeményben for­dul ez elő?

A repülő izgatottan felegyenesedett.

Tudja talán, hogyan folytatódik a mondat? Ez egy idézet a Bibliából.

A Bibliából? kérdezte az orvos csodálkozva. Erre már nem emlékeztem. Behívatta Anna nővért.

Nővérke, szeretnék valamit kérdezni. Meg tudná mondani, hol fordul elő ez a kifejezés: a tenger túlsó széle?

Ismerem ezt a verset, de kívülről nem tudom, doktor úr válaszolt barátságosan Anna nővér, megpróbálom kikeresni.

Meg is találta hamar. Az orvos leírta egy darab papírra és a beteg szobájába vitte. Épp aludt, így az éjjeliszekrényére tette le és csendesen távozott.

Különös napok következtek ezután. Minduntalan erre gondolt; minden sora mélyen foglalkoztatta. Hová menjek? Hová menjek a te lelked elől? 

Istennek Lelke egy szempillantás alatt az ő szeretteit is átöleli, akárhol legyenek is. Nincsen előtte gát és akadály. Hová meneküljek? A te orcád elől menekülni? Akárhová menekülnék is, a föld legeldugottabb részére mindenütt ott van az Isten orcája, tekintete, szeme, Ő látja azt, aki most egészséges, erős, és úszik a boldogságban, s látja azt, aki tehetetlen és boldogtalan és ott fekszik a tenger túlsó szélén. Ide is ellát az ő szeme és elér a keze és megtart. Erről a 139. zsoltárban kétszer is szó van. Külön meg is erősíti, hogy ,,az ő jobbja" vezet és tart. A jobb kéz az erő­sebb. Sokkal ügyesebb, mint a bal kéz, biz­tosabb a fogása.

A kormányt is a jobb ke­zével fogta; egyedül a bal kézzel nem merte volna. Jobb kezére rábízhatta magát. Ponto­san tudta, érezte, hogy mikor és hogyan lehet és kell valamit megfogni, gyengéden vagy erősen, lassan vagy hirtelen. Az Isten láthatatlan jobbja tartotta őt is és tudta pontosan az idejét ha egy perccel is előbb vagy később zuhan le! Megborzongott. Akkor most a tenger fenekén feküdne.

Senkivel sem beszélt erről; sokszor napo­kig alig szólt egy szót. De aztán mégis be­szélni kezdett az ő nyugodt, tapasztalt or­vosával, aki akár egy negyedórára is szíve­sen leült töprengő betege mellé.

Mi mindent tanul az ember az iskolában: költészetet és prózát, sokat azután el is felejt, mert nem fontos. De amire az élet­ben leginkább szüksége lenne, a bibliai igazságokból legfeljebb morzsákat kap csak.

Legtöbbször fölösleges tehernek tartja az ember, különösen gyermekkorában felelte az orvos.

Igen, eddig én is fölösleges badarságnak tartottam, meg is mondtam a kislányomnak és mosolyogtam felháborodásán.

A kis Ili most szorgalmasan írogatott pa­pájának. Kérésére leírt neki minden biblia­verset, amit az iskolában tanult. A lába­dozó beteg pedig szorgalmasan tanulgatta, hogy behozza a mulasztását. Újra meg újra csodálkozott az igék tiszta világosságán, erején. Amit a gyermek sokszor gondatlanul bemagol, az később nélkülözhetetlen kincse lesz. 

A betegszoba csendjében mindig bizo­nyosabb lett számára az a másik, láthatat­lan valóság. Kezdte felismerni, hogy Isten keze tartotta őt meg a tenger túlsó szélén.