Túrmezei Erzsébet : HARANGSZÓ
Napfényes dallamot zendítve meg
a szélbe’ halkan hóvirág remeg:
giling-galang, fehér harang.
Soká, soká szunnyadt a föld alatt,
életre hívták meleg sugarak –
és most harangoz, percre sem pihen,
húsvét zenéje zeng a kelyhiben.
Amint a szélben egyre imbolyog,
olyan mint fénylő, tiszta mosolyok.
H arra járnak sápadt emberek,
a szívükön valami átremeg,
valami vágy, egy mozdulásnyi még…
Egy pillanatra közelebb az ég…
Giling-galang, fehér harang.
Életre hívott kis harangomat,
Lelked szele zengesse hangomat!
Fénylő napom, megmentő életem,
Jézus, neved, kegyelmed hirdetem.
Szunnyadtam én is lenn a föld alatt.
Életre keltett tüzes sugarad.
Lelkem harangja véredtől fehér,
és most, ameddig zendülése ér,
rólad, rólad harangozok vele,
Téged zeng, hirdet minden mozdulás:
Húsvét, új élet, nagy megújulás!
Hóvirágok fehér zenéjiben
suhanjon át minden sötét szíven
valami halk vágy… leheletfinom,
Jézus felé, mely újjá lenni von.
S amint a tavasz üde zöldje nő,
legyen belőle akarat, erő,
elpihenés a Megváltó szívén.
Boldog, boldog, aki már ott pihen.
Giling-galang, fehér harang.
Kommentáld!