„Fiatal voltam, most öreg vagyok, de sohase láttam, hogy elhagyott lett az igaz, vagy, hogy gyermekei kenyeret koldultak.”
Zsoltár 37:25. (Kath. Ford.)
Ezt én is elmondhatom. Fiatal korom óta (most már öreg vagyok) – tényleg nem láttam olyant, aki teljesen Istenre bízta magát, s elhagyottá lett volna. Megnéztem, mit is jelent az, hogy „igaz”.
Íme: akinek igaz ügye van, igazságos, erényes, kegyes ember. Nem arról van itt szó, hogy nem érte betegség, szegénység, meg gond és sok-sok probléma!
Hanem azt, hogy nem volt egyedül. Volt VALAKI mellette mindig, aki átsegítette a nehézségen. Nem volt „elhagyatott” állapotban.
Olvastam valahol – egy ember közeledni érezte utolsó óráját, és elhívatta a lelkészt, hogy még egyszer beszélgethessen vele egy kicsit. A beteg lánya – mielőtt belépett a lelkész – figyelmeztette, hogy a papa újabban olyan furcsa dolgokat tesz. Például egyszer beszélgetett a mellette levő székhez.
A lelkész benyitott. Egy kisimult arcú, megbékélt embert látott, annak ellenére, hogy minden tény a közeli véget jelezte. Az öreg kérte, hogy csukja be az ajtót, és „meggyónt” a lelkésznek. Elmondta, hogy elképzeli, amint Jézus ül ezen a széken. Bátorítja és vigasztalja őt. Eszébe juttat bibliai igéket.
„De ezt a lányomnak ne mondja el, úgysem értené meg, azt gondolná, megbolondultam”.
Pár nap múlva a bácsi meghalt. Lánya megdöbbenve látta, hogy apja egész felsőtestével a mellette levő széken pihenve – egészen furcsa pozícióban aludt el.
Nem kell félned! Jézus szeret Téged, és soha - soha nem hagy el, hacsak TE nem döntesz másként!
Kommentáld!