Jó néhány évvel ezelőtt egy prédikátor azt mondta, hogy a legfontosabb dolog, amit az embereknek adhatunk, a remény. Az embereknek reményre van szükségük!

Amikor Pál Thesszaloniki utcáin sétált, nyilvánvalóan látta a nagy emberek tiszteletére emelt sírhelyeket. A görögöknél gyakori volt, hogy a sírkőre vésték a „Nincs remény" szavakat.

Bár a görög filozófia híresen nagy elméket hagyott hátra, szerintük az ember utolsó leheletével együtt a remény is végleg eltávozott.

Pál nem akarta, hogy az ott élő hívők is úgy gondolkodjanak, mint a hitetlenek. Azt szerette volna, hogy bizalmuk legyen az elhunytak felől: csak a testük halt meg, de valójában az Úr Jézussal vannak, és új testben életre fognak kelni.

Pál azt mondta, hogy ha csak ebben az életben reménykedünk, akkor nyomorultabbak vagyunk a hitetleneknél (1 Korinthus 15:19). Bátorítson az a tudat, hogy elhunyt szeretteid, akiket Krisztus vére megváltott, a mennyben várnak rád. Amikor ebből a testből kiköltözünk, a lelkünk és szellemünk az Úr jelenlétében él tovább (2 Korinthus 5:8).

A 2 Korinthus 4:13-ban, amikor Pál arról beszél, hogy ne szomorkodjunk, nem arra gondol, hogy ne sirassuk meg szeretteinket, akik kilépnek ebből az életből, hanem azt akarta mondani, hogy ne szomorkodjunk, „mint a többiek, akiknek nincs reményük." Teljesen természetes, hogy sírunk és fájdalmat érzünk, amikor elveszítjük szerettünket. Azonban azt gondolni, hogy végleg elmentek és sohasem fogjuk újra látni őket, azt jelenti, hogy megtagadjuk a feltámadás erejét. Az az áldott bizonyosságunk lehet, hogy Jézus visszajön, és magával hozza szeretteinket.

4,16 Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak,
4,17 azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. (1 Thesszalonika)
22,20 "Bizony, hamar eljövök". Ámen. Jöjj, Uram Jézus! (Jelenések)

Paul White