Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek a lakóhelyükről: a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár. Megállapodtak egymással, hogy elmennek hozzá, és részvéttel vigasztalják őt.
Amint azonban messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.

Jób 2,11-13.

AMIKOR NINCSENEK SZAVAK

Az okos ember nem fitogtatja tudását, az esztelen pedig kérkedik bolondságával. (Péld 12,23)

"El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most." A gyász, amit barátnőm magában hordozott férje elvesztése miatt, érezhető volt. Rájöttem azonban, hogy semmi olyat nem tudok mondani, ami javítana ezen. Néha félünk, hogy nem a megfelelő szavakat mondjuk, és a végén rosszul szólunk.
Egy zsidó hagyomány szerint a siratóknak csendben kell maradniuk, amíg az elhunyt közvetlen hozzátartozója meg nem szólal.
Ez egy jó gondolat, mert időt hagy végiggondolni, mit kellene mondanunk, ahelyett, hogy valami olyasmi csússzon ki a szánkon, ami nem segítség a gyászolónak.
A hallgatás letelte után is megmarad a felelősség, hogy megválogassuk a szavainkat. Jób barátai, jóllehet hallgattak, míg ő megszólalt, de amikor beszélni kezdtek, szavaik vádló kérdésekké alakultak Isten és Jób ellen. Szavaikat az ítélkezés és szemrehányás itatta át, ami még több fájdalmat okozott Jóbnak.
Jób barátaihoz hasonlóan sokszor szükségesnek gondoltam, hogy kifejezzem véleményemet, vagy megkérdőjelezzem a körülményeket, amikor Istenről próbáltam beszélni.
Ez a fajta hozzáállás azonban egyáltalán nem azt mutatja, kicsoda Isten. Ha figyelünk Isten vezetésére, meg tudjuk ítélni, mikor és hogyan nyugtassuk meg azokat, akik szomorúak.

Imádság: Taníts, Urunk, csendben ülni a gyászolókkal! Tölts meg békével, hogy vigaszt nyújthassunk! Ámen.

A csendes jelenlétünkben jön Isten leghatalmasabb vigasztalása.
Deanna Baird (Michigan, USA)