Nagy Ilona: TUDOD KISFIAM...
Ki úgy ringatott gyakorta nevetve,
hogy aggódott benne minden mozdulat,
mindig betakart gondosan, melegre,
s nagy plüss mackóért rótta a boltokat,
de olyan is volt, hogy mégsem adhatott...
tudod Kisfiam... az én vagyok.
Lemosta kis kezedről a mocskokat,
s engedte, hogy Te légy a büszke bajnok,
értette összes ki nem mondott szavad,
és minden sóhajtásodat meghallott,
magasra emelt, hogy megfogd a Napot...
tudod Kisfiam... az én vagyok.
Ki minden nap mosolyogva dolgozott,
de a párnájába sírta könnyeit,
Titeket mégis szeretve gondozott,
és soha nem mondta el félelmeit,
mert azt akarta, hogy sose sírjatok...
tudod Kisfiam... az én vagyok.
Ki szeretetébe fonta testedet,
mert éppen bántott szomorú tegnapod,
mikor a reményt hiába kerested,
s azt hitted, hogy már mindenki elhagyott,
valaki akkor ott volt... s erőt adott,
tudod Kisfiam... az én vagyok.
Ki megdorgált, és gyakran noszogatott,
és bosszantott sokat. - Jaj ne anyuka!
Megint eltörted azt a vacak csapot,
de most nincs időm, kérlek ne várj haza!
S szomorún hagyta, hogy elrohanjatok...
tudod Kisfiam... az én vagyok.
Ki egyszer mégis elmegy nagyon messze,
oda, ahol csak csillagok fénylenek,
tudod akkor sem lesz majd semmi veszve,
csak nem foghatja meg többé már kezed,
ám megérinti szíved minden este...
tudod Kisfiam... az én leszek.
Kommentáld!