Nem azt mondta Jézus Krisztus, hogy ítéld el a világot teljes szíveddel, nem arra biztat, hogy a rosszat kövezd meg, hogy nyafogj, hogy siránkozz a világ gondján-baján, hanem hogy szeress tiszta szívből, jóságosan. Gyerekek között élek, akik nem mind aranyosak, hanem vannak köztük ilyenek is, olyanok is.

Nagyon sok az utcagyerek, akik sok sebbel, fájdalommal érkeznek hozzánk. Hadd idézzek fel egy esetet, amelyben megtapasztaltam a szeretet átütő erejét. 

Lacika házasságon kívül született, fiatal lány édesanyja otthagyta őt a nagymamánál. Minden évben várták az anyukát, hogy jön, hogy iskolába adja. Lacika már tizenkét éves volt, de iskolába még nem járt. Meghalt a nagymama, a fiú végül az édesanyjához került, aki közben férjhez ment, lett másik három gyereke is, s a kakukkfióka kilógott a családból. Laci érezte ezt, egy napon "kivette a részét" az anyai örökségből, magához vett két pár fülbevalót, kávéfőzőt, ezt-az, és elindult világgá. Jó szerencséje Dévára hozta.

Tetszett neki a vár, hetekig itt csavargott a városban, egyszer aztán a rendőrök igazoltatták, de nem voltak papírjai, románul sem tudott. A fiatalkorú bűnözők gyűjtőhelyén járva ismertem meg őt. Mikor meghallotta, hogy tudok magyarul, elkapta a habitusomat, el se akart engedni. Arra kért, vigyem magammal.

Így került hozzánk, beírattuk az első osztályba, tizenkét évesen. Ez valamikor november végén volt. Az osztálytársai persze kinevették, hogy milyen nagy kajla, és egy betűt sem ismer. Laci seprűnyéllel próbálta helyreállítani megingott tekintélyét, alaposan megvert vagy öt gyereket. A pedagógusok mondták, vigyem ahová akarom, de nekik elegük volt belőle. Laci ott állt velem szemben, dühösen, zavartan, én meg magamhoz öleltem.

Azt mondta, engedjem el, mert úgyis megszökik. Elkezdtem simogatni a hátát. Laci, hova mennél? Érezte, hogy nem bántani, nem megverni akarom őt, érezte, hogy ha semmi nagy dolgot nem is tudok tenni érte, de elfogadom, szeretem őt.

Elkezdett zokogni.

A cinikus utcagyerek álarca lehullott róla. Azt mondtam neki: a gonosz léleknek nincs keze, se szája.

Ne adjuk kezünket, szánkat, szívünket neki, ne hagyjuk, hogy általunk fájdalmat tudjon okozni másoknak. Egymás kezét fogva imádkoztunk, hogy soha ne legyen a mi kezünk a gonosz lélek keze. Körbeálltak a gyerekek. Imádkoztuk a miatyánkot, az üdvöz légy, Máriát. Én kezdtem úgy érezni, hogy felszakadnak a felhők, kisüt a nap.

Nálunk, az intézetben nincs verés, de tornázni szabad. Ha valaki megver egy gyereket, száz guggolás, ha öt gyereket, ötszáz guggolás... Ez sok - mondta Laci. Én meg azt feleltem: ha valaki elköveti a disznóságot, vállalnia kell az elégtételt is. Végül közösen róttuk le az elégtételt, vele végeztem az ötszáz guggolást - napokig szörnyű izomlázam volt.  

Nyolcéves történet ez. Laci azóta felnőtt. Nem mondom, hogy szent lett belőle. Dolgozik, megnősült, éli az életét. Gyakran felhív telefonon, elmondja, hogy sikerült megszereznie a sofőriskolába a tankönyvet, legutóbb éppen azzal hívott, hogy megszületett a kislánya. Azt gondolom, ha valaki megkérdezné tőle, ki a tíz legjobb barátja, én is ott lennék köztük. Nincs ennél fontosabb.

Nincs más esély, mint odahajolni a másik emberhez. Akkor, amikor ütnél, amikor ordítanál és szitkozódnál, ne add oda a kezedet, a szádat a gonosznak.