Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem.

143. Zsoltár 8.

Három és fél évvel ezelőtt majdnem vak voltam. Egy nap három orvosnál is jártam, és egyszer csak egy sötét szobában találtam magam, nem volt rajtam más, mint egy kórházi hálóing. Egyedül voltam a gyorsan gyengülő hitemmel. Akkor, három és fél évvel ezelőtt, a sürgősségi osztályon derült ki, hogy azonnali műtétre van szükségem, mert egy hatalmas daganat fejlődik az agyalapi mirigyemen.

Imádkoztam és újra imádkoztam: „Uram, ha segítesz túljutni ezen a rémálmon, megígérem, hogy soha többé nem fogok kételkedni benned!” Mert, ha ezt túlélem, minden más gond el fog törpülni a tumor mellett, hiszen ÉLETBEN LESZEK. Kérhetnék ennél többet?

Túléltem a műtétet. Sőt, annyira jól ment minden, hogy még az intenzív osztályon sem kellett megfigyelniük engem. Ennek ellenére, állandó rettegésben voltam, attól féltem, hogy esetleg egy belső vérzés keletkezik az agyamban, az agyvelő folyadék kezd el szivárogni, vagy ezernyi más dolog fog velem megtörténni, amire a műtét előtt, mint esetleges szövődményekre, felkészítettek. Három nap múlva hazaküldtek. Ezután még háromszor a sürgősségi osztályon találtam magam, egyszer a mentő száguldott be velem a kórházba. Nehéz heteket éltem meg.

Ebben az időszakban én pedig folyamatosan így imádkoztam: Rendben van, Istenem, kérlek, még ezen segíts túljutnom... és még ezen…. és még ezen is…

De igazándiból a lista sohasem ért véget. Miután a műtét véget ért, a rehabilitáció következett. Ezután pedig a várakozás időszaka jött, amikor a következő agyi röntgenre vártam. Utána pedig vissza kellett szoknom a való világba, visszaálltam dolgozni, és ismét elkezdtem a háztartást intézni, kimerült voltam, és fejfájás kínzott. Ezután pedig a várakozás hosszú éve következett, amikor a következő röntgenemre készültem.

Vége lesz egyáltalán valamikor ennek a kálváriának?

A legutóbbi vizsgálat mindent rendben talált, és most néhány évig nem kell visszamennem ellenőrzésre. Ennek ellenére én még mindig aggódom. Attól félek, hogy a daganatom visszanő. Attól rettegek, hogy az agyalapi mirigyem működése leáll. Attól tartok, hogy ez további vetélést fog okozni. Azért aggódom, hogy talán nem fogom tudni addig szoptatni a kisfiamat, mint ameddig szeretném, vagy talán nem lesz lehetőségem a következő gyermekemet szoptatni. Ezekkel a gondolatokkal naponta meg kell küzdenem, mert a bizalmamnak naponta meg kell újulnia Istenben.

Három és fél évvel ezelőtt így szólt az imám: „Uram, kérlek, tarts életben!”, utána így imádkoztam: „Azért könyörgöm, Uram, hogy anya lehessek egy napon!”. Most, miután megszületett drága kisfiam kettő sikertelen terhesség után, a következőképpen imádkozom Istenhez: „Kérlek, őrizd meg őt! És ne engedd, hogy újra elvetéljek! Olyan jó lenne, ha kistestvérei születhetnének kisfiamnak!”

Minden egyes nap, amikor kikelek az ágyból, át kell adnom az adott nap minden óráját, sőt percét az Úrnak. 

Minden reményt keltő dologba, ígéretbe igyekszem belekapaszkodni, de nem mindig egyszerű bízni. Ha belegondolok abba a ténybe, hogy öt nappal a műtetem előtt még sejtelmem sem volt arról, hogy bármi gondom lenne az egészségemmel, akkor beleremegek a félelembe. De ha előre láttam volna, hogy Isten miként rendezi el az életemet, lehetne-e hitről beszélni egyáltalán?

„ A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Zsidókhoz írt levél 11:1

A hit nem arra késztet bennünket, hogy ugorjunk meggondolatlanul a sötétbe, hanem arra biztat bennünket, hogy bízzunk hűséges Istenünkben, Aki gondoskodik rólunk. A hit bizonyossá teszi mindazt, amit a testi szemünkkel nem láthatunk. Azt jelenti, hogy szentnek, igaznak, és jónak fogadjuk el Isten munkálkodását az életünkben.

A hit a gyakorlatban tulajdonképpen azt jelenti, hogy a nem látható dolgok kérdésében bízunk Istenben. Amikor pedig sok nem látható, kiszámíthatatlan dolog van az életünkben, akkor az Istenbe vetett bizalmunkat egyre inkább erősítenünk kell.

Nehéz év áll mögöttem: műtéten, számtalan vérvételek sorozatán, MRI vizsgálatokon, várakozáson, reménykedésen vagyok túl, de semmiért sem cserélném el ezeket a tapasztalatokat. Megtanultam kitartani, bízni, remélni olyan mélységben, mint soha azelőtt, és ebben az időszakban többet imádkoztam, mint az elmúlt húsz évben összesen.

Bepillantást nyerhettem abba, hogy mit jelent gyakorlatban bízni Istenben, amikor a körülmények oly nehezek, mert az élet egyáltalán nem könnyű. De nekünk éppen ezért kell a hitünket Istenben megújítanunk.

"Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot." János 16:33

Bátorság, barátaim! Tapasztalatból mondom, nem mindig egyszerű megragadni a hitet, de a békesség, ami a hitből következik, nagyon felszabadító érzés. Bízz Istenben!

Drága Uram! Időnként oly gyötrelmes ez az élet. A legfélelmetesebb az, hogy soha sem tudjuk, hogy mit tartogat a holnapi nap számunkra. Ez a bizonytalanság aggódást szülhet, de ha hozzád fordulunk, akkor a bizalmunk megerősödhet tebenned. Tudom, hogy minden egyes részletet a te terved szerint munkálod az életemben. Kérlek, segíts, hogy minden egyes nap megerősödhessem a te örökké tartó szeretetedben, mert benned bízom, Uram!

Jézus nevében imádkozom, Ámen.

Forrás: March 3, 2017, What My Brain Tumor Taught Me About Trusting God, Tayler Beede,

Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013

Used with permission