„Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten.” 1Kor 3,6-7

 Tizennégy éves voltam, mikor becsengettek hozzánk.

Iskolatársaim voltak, ezért anyu beengedte őket. Benyomultak a szobámba, ott álltak zavartan, mögöttük az ifjúsági lelkésszel. Egyikük megszólalt, és hívott engem a gyülekezetbe. Egy másikuk, mialatt egyik lábáról a másikra állt, megkérdezte, beszélhet-e nekem Jézusról. Nem akartam meghallgatni. Dühös voltam Istenre, ha egyáltalán létezett. Nem a gyülekezetben nőttem fel, nem sokat tudtam a Bibliáról. Azt viszont tudtam, hogy az élet nehéz, és nem akartam, hogy kioktassanak.

Köszönöm szépen, arra van az ajtó.

El tudom képzelni, mi történt ez után. Egy kis csapat tinédzser megy lefelé az utcánkon, és nem értik, mi történt.

Sajnálom. Tényleg.

Akárhol vagytok, szeretném nektek megköszönni, hogy próbálkoztatok. Nem tudom, miért választottatok épp engem, de jól esik rágondolni, hogy nekem akartatok beszélni Jézusról.

Akkor nem találtatok termékeny talajra, de egy apró magot mégis elvetettetek.

Jézus szeretete mégis gyökeret vert a szívemben, és nem csak engem változtatott meg, hanem nemzedékeket utánam. Szeretném, ha tudnátok, hogy abból a dühös lányból jámbor felnőtt nő lett, akinek legnagyobb vágya és öröme, hogy Jézusról beszélhet másoknak.

Mai igeszakaszunkban Pál és Apolló hűségesen veti a tanítás magját egy új gyülekezeti testbe. Hogy új még, onnan láthatjuk, hogy azon tanakodnak, ki a jelentősebb személyiség, Pál-e vagy Apolló.

Pál elterelte magáról a figyelmüket egy egyszerű igazsággal: Jézusról tanítani nem azt jelenti, hogy valakiről beszélünk másoknak. Nem ismeretközlést jelent. De még csak a sikerhez vagy kudarchoz sincs köze.

Azt jelenti, hogy hűségesen vetjük a magot, megöntözzük, és hagyjuk, hogy Isten felnövessze.

Ha valaki látta volna azt a jelenetet a fiatalokkal a szobámban, azt gondolhatná, hogy szavaiknak nem volt hatásuk. Én viszont valamikor majd a Mennyben köszönetet akarok mondani nekik. Minden egyes ember, őket is beleértve, aki bátran megosztotta velem az igazságot, a hit egy magját ültette el a lelkemben. Mint Apolló és Pál. Egyik vetett, a másik öntözött.

És aztán, éppen a kellő időben, a mag kicsírázott, és áttörte dühös szívem megkérgesedett talaját.

Hogy miért mondom ezt el neked?

Talán van valaki, akinek már régóta úgy érzed, hogy beszélned kellene Jézusról. Halogatod, mert nem tudod, hogyan mondjad, vagy félsz a kudarctól. Talán már átéltél valami hasonlót, ahogyan én reagáltam az iskolatársaimra annak idején, és kétszer is meggondolod, mielőtt újra próbálkoznál.

Szeretném, ha tudnál valamit.

Ha túllépsz a félelmeiden, és elmondod valakinek, mennyire szereti őt Jézus, lehet, hogy ott és akkor ezt kell hallaniuk, még akkor is, ha ők nem tudják ezt.

Szeretnék ott lenni az első sorban, mikor azok a fiatalok megtudják a Mennyben, hogy fáradozásuk nem volt hiábavaló. Átölelem majd őket, és megköszönöm. De más magvetők is lesznek még ott, akiknek köszönetet akarok mondani, mert ők együtt járultak hozzá a változáshoz.

Ők vetettek. Mások öntöztek. Isten felnövesztett engem.

Ha érzed Isten késztetését, hogy beszélj valakinek Jézusról, ne szalaszd el az alkalmat. Talán van valaki az utadon – egy asszony, egy lány, egy barát, valaki, akit szeretsz –, aki nem tudja, hogy szereti Jézus, és hogy az Ő szeretete örökre meg tud változtatni minket.

Uram, köszönöm a lehetőséget, hogy magot vethetek, öntözhetem, vagy talán még annak is tanúja lehetek, ahogy szárba szökken a hit, és felnövekszik valaki életében. Vezess. Irányíts. Mutasd meg, mit mondjak, és mikor mondjam.  Ámen.