2020. április 9. – Nagycsütörtök

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Jn 13,1-15

Elmélkedés:

Jézus szolgálata és ajándéka

Nagycsütörtökön, az esti szentmisében az utolsó vacsorára emlékezünk. Két dolog teszi emlékezetessé ezt az eseményt, Jézus szolgálata és az ő ajándéka. Az elsőt értünk teszi, a másodikat nekünk szánja. Szolgálata a lábmosásban, ajándéka az Oltáriszentségben mutatkozik meg.

Amikor ajándékot adunk valakinek, gyakran halljuk: „Igazán nem kellett volna!” Olykor csak formaságból, megszokásból vagy egyszerűen csak udvariasságból hangzik el ez a mondat, máskor egészen komolyan gondolja a megajándékozott személy. Természetesen mi is ilyeneket szoktunk mondani, még akkor is, ha szívünk mélyén örülünk is az ajándéknak. Az ajándékozó kedvét nem veszi el ez a röpke mondat, más alkalomból, más személynek újra ajándékot fog adni. Ahhoz, hogy megajándékozottak legyünk vagy elfogadjunk valamilyen segítséget a másiktól, fel kell adnunk a büszkeségünket. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy olyan dolog is a miénk lehet, legyen az akár kézzelfogható tárgy, akár egy jó szó, cselekedet vagy éppen megbocsátás, amiért nem küzdöttünk meg, nem is fizettünk érte, és talán meg sem érdemeljük.

Amikor Jézus megmossa tanítványai lábát, akkor szolgálatot végez és egyúttal a szolgálatra ad példát. És mi erre a reakció? Péter apostol tiltakozása: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Mintha csak azt mondaná: Erre igazán nincs semmi szükség! Formaságból vagy megszokásból biztosan nem mondja ezt Péter, mert Jézus soha máskor nem tett ilyet. Bizonyára komolyan gondolta, hogy egy Mesternek nem az a dolga, hogy szolgaként megmossa tanítványai lábát. Az biztos, hogy erre nem volt senki felkészülve, sem Péter, sem a többi apostol. Olyat látnak most Mesterüktől, amit máskor sosem láttak. Jézus pedig úgy gondolja, hogy igenis szükség van erre a különleges, egyszeri szolgálatra az ő részéről, mégpedig azért, hogy övéi megtisztuljanak és a későbbiekben Mesterük példája szerint szolgáljanak. Péter is és a többiek is elfogadják ezt az értük végzett szolgálatot. Annak érdekében, hogy megértsék az Úr cselekedetének jelentőségét, elhangzik a parancs a lábmosás után: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jézus egyszeri cselekedete az Egyház életében sokszorosan folytatódik.

Az utolsó vacsora másik fontos eseménye az, amikor a kenyérben Jézus az ő testét, a borban az ő vérét adja apostolainak. A jelenlévő apostolok fejében is megfordulhatott és tőlünk sincs távol az a gondolat, hogy ezt igazán nem kellett volna! Kisebb ajándékkal is beértük volna, ezt nem érdemeljük meg. Ebben megint az emberi tiltakozás mutatkozik meg. De erre a tiltakozásra semmi szükség! Nem a mi érdemeink jutalmaként kapjuk ezt az értékes, lelki életünk számára legértékesebb ajándékot, hanem az Úr irántunk való szeretetéből. Jézus olyat tesz közvetlenül a halála előtt, amit korábban sosem tett. Az apostolok olyan ajándékot kapnak, amelyre nem számítottak. Az Egyház olyan ajándékot kap Jézustól az Oltáriszentségben, amelyet azóta is a legértékesebbnek tart. Aztán elhangzik az Úr parancsa: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A parancsnak engedelmeskedve az Egyház újra és újra megismétli, jelenvalóvá teszi az Úr áldozatát. Jézus egyszeri ajándéka az Egyház életében megsokszorozódik. Valahányszor részt veszünk a szentmisén és a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus szent testét, akkor elfogadjuk az ő nekünk szánt ajándékát. Azzal az örömmel jöjjünk a szentmisére, hogy itt Jézus ajándékát kapjuk, és azzal az örömmel távozzunk, hogy Isten ajándékozott meg minket.

© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán a kenyeret testedként, a bort véredként adtad az apostoloknak. E cselekedetednek köszönhetően mennybemeneteled után is valóságosan jelen vagy köztünk, a szentmisében jelenvalóvá válsz az átváltoztatott kenyérben és borban. Azt akartad, hogy cselekedetedet követőid ismételjék meg: adjunk hálát az Istentől kapott adományokért, ajánljuk fel velük együtt önmagunkat Istennek, fogadjuk magunkba a te szent testedet. Köszönjük, hogy velünk vagy az Oltáriszentségben és köszönjük, hogy táplálsz minket. Az általad adott kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

ÁMEN