„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” Jak 4,17

Olyan nap volt, mint a többi, mikor a barátnőm egy csomót tapintott ki a lábában. Semmiség, nem foglalkozott vele. Egy héttel később a csomó jóval nagyobb volt. Most már komolyan vette, elment az orvoshoz, és a tesztek igazolták a ki nem mondott feltevést: rák.

A következő öt évben barátai imádsággal és gyakorlati gondoskodással vették körül. Egy darabig én is besegítettem. Aztán jött egy zűrösebb időszak, állandó elfoglaltság a család és a munkahely ügyeivel, s hónapokig hanyagoltam a barátnőmet.

Néha eszembe jutott, elgondolkoztam, hogyan tudnék örömöt okozni neki. Tudom, hogy a családja szereti a browny-t, majd sütök nekik egy adagot. Biztos örülne, ha körülnéznénk együtt a bevásárlóközpontban. Felvidíthatnám egy mókás képeslappal.

A jó szándék elillant, helyébe tolakodott az ésszerűség, a mérlegelés, a magyarázkodás.

Egyik reggel a Jakab 4,17 került elém. Mintha Isten egy szövegkiemelő filcet végighúzott volna a szavakon, s a lapszélre a barátnőm nevét jegyezte volna fel.

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.”

Azonnal félbehagytam az olvasást, s odafutottam a géphez. Viharos sebességgel írtam egy bocsánatkérő levelet, amiért elhanyagoltam, s megkérdeztem, vihetnék-e neki ebédet valamelyik nap. Megállapodtunk az időpontban, s nagyon szép délutánt töltöttünk együtt beszélgetve, imádkozva.

Hála Neki, Isten noszogatott aznap a jóra. De összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hányszor nem törődtem az ilyen nógatásokkal. Olyan könnyű kifogást találni, hogy miért nem teszünk meg valamit. Mint a gaz, ütik fel fejüket gondolataink között a mentségek. Pedig mai igénk egyértelművé teszi, hogy mit kockáztatunk. Nem olyan ez, mint ha elfelejtünk tejet venni. Ha Isten valami jótettre szólít, és mi mégsem tesszük meg – az bizony bűn.

Rájöttem, hogy amikor Isten valami jóra noszogat, szerepet ad nekem nagyobb terve végrehajtásában. Mikor arra kér, törődjek valakivel, az olyan, mintha Isten egy hatalmas, gyönyörű puzzle-ba illesztene engem, amit csak Ő ismer. Szüksége van rám, hogy meghallgassam útmutatását, és engedelmeskedjem. Nem azt várja, hogy megkérdőjelezzem, hogy mentegetőzzem, hogy félretoljam.

Őszinte leszek. Néha túlságosan rám nehezednek mások szükségletei. Anélkül, hogy akarnám, közömbössé válok a hozzám legközelebb állókkal is. De Isten figyelmeztet, nem kell mindent nekem megoldanom, csak azt tegyem meg, ami az én részem, amit Ő megmutat nekem. Néha az a dolgom, hogy ebédet vigyek a barátnőmnek. Máskor a feladatom nagyobb területet fed le az egészből.

Vajon mi lenne, ha mindig engedelmeskednék? És nem csak én. Mi lenne, ha mindenki bólintana, mikor Isten a fülébe súgja: „Légy szíves…”. Ha ahelyett, hogy kifogásokat keresek, s megmagyarázom magamnak, miért nem számít az a kevés, amit én tehetek, bíznék Isten nagyobb tervében, s egyszerűen engedelmeskednék.

Magammal kezdem. Ma. Azzal a jóval, amit már tudok, hogy meg kell tennem. Nincs több „de”.

Uram, köszönöm, hogy sosem feded el előlem a jót, amit tehetek. Bocsásd meg, hogy ezt eddig lekicsinyelltem, vagy mentséget kerestem, miért nem teszem meg, amit megtehetnék. Mindenben Téged szeretnélek visszatükrözni. Segíts, hogy végigvigyem azt, amiről tudom, hogy meg kell tennem.  Ámen.