Ekkor arra a helyre értek, amelynek neve Gecsemáné, és így szólt Jézus tanítványaihoz: "Üljetek le itt, amíg imádkozom." Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, azután rettegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: "Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok."
Egy kissé tovább ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. És így szólt: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." Amikor visszament, alva találta őket, és így szólt Péterhez: "Simon, alszol? Nem voltál képes egyetlen órát virrasztani? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen." Újra elment, és ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Amikor visszatért, ismét alva találta őket, mert szemük elnehezült; és nem tudták, mit feleljenek neki. Harmadszor is visszatért, és így szólt hozzájuk: "Aludjatok tovább és pihenjetek! Elég! Eljött az óra! Íme, átadatik az Emberfia a bűnösök kezébe. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van, aki engem elárul."

Mk 14,32-42.

MIÉRT, ISTENEM? MIÉRT?
Egymás terhét hordozzátok. (Gal 6,2)

Soha nem értettem, és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, miért szenvednek emberek, és miért van oly sok, látszólag meg nem hallgatott imádság. De vigasztalást találok abban, hogy tudom, sem a szenvedéseimmel, sem a kétségeimmel nem vagyok egyedül. A mára kijelölt igeszakaszban maga Jézus is összetörik a szenvedés súlya alatt, és kéri, hogy Isten lépjen közbe. Később megkérdi, Isten miért hallgat, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá? (Mk 15,34)
Jézus előtt nem volt ismeretlen a félelem, magány, rettegés, gyötrődés, vagy fájdalom érzése.
Ezeket mind átélte a kereszten.
Ezek olyan érzelmek, melyeket minden ember megtapasztal. Isten nem gondol minket azért kevesebbnek, mert vannak ilyen érzéseink, vagy mert hangosan kimondjuk, mit érzünk. Ettől nem leszünk kevésbé hűségesek; csak emberibbek.
Bátorság kell ahhoz, hogy bevalljuk ezeket az érzéseinket, de ha megtesszük, összeköt és megerősít minket. Eljön majd az idő, amikor mindezeket magunk mögött hagyva Istennel fogunk élni, ahol már semmilyen szomorúság nem lesz. (Jel 21,3-4) Addig viszont együtt imádkozva és egymást bátorítva megadhatjuk másoknak azt az együttérzést és szeretetet, amire mi is annyira vágyunk.

Imádság: Drága Istenünk, nyisd fel a szemünket, hogy ma meglássuk azokat, akik szenvednek körülöttünk, és enyhíteni tudjuk a terhüket. Ámen.

Mivel hiszek Istenben, nem vagyok egyedül.
Esther L. Bonner (Kalifornia, USA)