Mi szél hozott? – kérdezed. Jól érzed, a szél hozott. Vitt, sodort, majd lerakott ide.

Nem, nem akaratomon kívül, akartam én, hogy kapjon fel bátran és csak vigyen. Olyan úton, ahová akar, úgy, ahogy szeretné, tegyen le ott, ahol jónak látja. Nem vesztettem el az önállóságomat, hiába is csóválod a fejed, ez a bizalomról szól. Hátradőlni, engedni magam, beleegyezni abba, ami történni fog, amit nem is sejtek.

Tudod, ez az egész bennem kezdődött. Az a szél ott belül kavart össze mindent. Az életemről beszélek, ami olyan volt, mint az a ház azon a régi jeruzsálemi ünnepnapon, ugyanúgy porlepte várakozás, zavarodottság, szilánkjai az igazságnak összekeveredve ígéretekkel. Meg a csalódásaim, saját magamban, másokban, szépen sorba szedve, ismertem mind, sokszor átnéztem már őket. Aztán jött szél, és összekevert mindent. Ahogy a huzat felkapja a papírokat az asztalról, a megrángatott függöny feldönti a vázát, becsapódik egy ablak, kinyílik egy ajtó. Ilyen volt, csak nem rendetlenséget hagyott maga után, hanem valami furcsa új összefüggést. Így kezdődött kalandom a széllel, ott belül, felkavart, összezavart, de ezzel együtt rendbe is rakott.

A szavaimat is messzebbre vitte, meg is lepődtem, hogy hallanak olyanok is, akik addig nem. Akik nem hallgattak meg, aztán olyanok, akiknek nem tudtam mit mondani, pedig régen szerettem volna, vitte a szél a szavam, messzebbre, tisztábban és értették, tisztán és világosan. Jól gondolod, mondanivalóm is volt, mint annak a halásznak, aki kiállt a háromezer elé. Valami különös bizonyossággal elkezdeni, belekiabálni a szélbe, ami nem zúg, nem elnyomja a szavaimat, hanem megtisztítja, megszűri, használja.

Aztán amikor nem volt mondanivalóm, ugyanez a szél vitt tovább. Hogy mit mondasz? Mint a vitorlást? Igen, valami olyasmi, csak fordítva, nem én használtam a szelet a magam útjaihoz, hanem az vont tovább. Szélcsendes időben vártam, volt, hogy tépett, igen, van benne kiszámíthatatlanság. De ez valahol jó, magamhoz térít, ha elbíznám magam, ha elbizakodottá válnék.

Hogy próbáltam-e tenni ellene? Persze, de minek? Miért eveznék árral szemben? De nem is akarok. Vegyük példának a mostani helyzetet, itt vagyunk ezen a Jeruzsálemből Gázába tartó úton. Egy ideje itt vártam már, elhiheted, nem  értettem, miért itt, amikor annyi jobb létezik, amibe kerühetnék, tudtam volna szélesebbet, népesebbet mondani, ha már út. Bevallom, kicsit furcsa is volt, de eddig még nem csalódtam. Erre megjelentél te, hidd el, nem csak engem terelget ez a szél! Szóval, biztosan okkal tette ezt. Vagyis, ok helyett mondjuk azt inkább, céllal, az a pontosabb. Igen, ismerem ezt a történetet, én értem, amit olvasol, el tudom neked mondani, kiről van a könyvedben szó. Egy ideig utazhatunk együtt.

Egy ideig, ki tudja meddig, aztán felkap és tovább visz minket az a szél, a saját utunkra, tovább. Tudod, akiről a tekercsed szól, azt mondta egyszer: „A szél fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.“