Alig pár éve voltunk házasok, mikor a férjem, Keith meglepett egy síeléssel összekötött üdüléssel a hegyekben. Még soha életemben nem láttam igazi havat, az ötlet ezért különösen izgalmasnak és kalandosnak hangzott.

Heteken át készülődtem, meleg, vízhatlan öltözéket vásároltam, oktató cikkeket olvastam, elképzeltem, milyen lehet lefelé suhanni a havas hegyoldalon. Csodálatos lesz. Legalábbis így gondoltam.

Később derült ki, hogy álmodozásaimat a téli csodáról nem mindenben fedte a csodamentes valóság.

Ahelyett, hogy együtt suhantunk volna, én más kezdőkkel együtt a sítanfolyamon bukdácsoltam, mialatt Keith egyedül síelt.

Több időt töltöttem a fenekem, mint állva. Már a horzsolódásaim is lehorzsolódtak, gyermekkorú tanulótársaim sokkal ügyesebbnek bizonyultak nálam.

Egy vereségekkel teli nap után úgy döntöttem, otthagyom a tanfolyamot, felülkerekedek a félelmemen, és megpróbálok a magam módján boldogulni. Szorongásom az egekbe szökött, ahogy felérve a hegytetőre síléceim megcsúsztak a jeges havon.

Újra meg újra fenékre estem. Végül elhajítottam a botokat, a síléceket, a védőszemüveget. Szörnyen éreztem magam, kész voltam feladni az egészet.

Eleredtek a könnyeim, de Keith átölelte a vállam, s azzal biztatott, hogy biztonságban le fogunk érni a völgybe. Szorosan mellettem maradt. Amikor kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat, azonnal megfogott, megtartott.

Lassan, de biztosan visszatért az önbizalmam, és mire leértünk, szívem ujjongott az örömtől.

„Bevállalsz még egyet?”- kérdezte Keith. Bár nem voltam még kész az újabb próbálkozásra, férjem szerető hűsége feltöltött bátorsággal. Tudtam, nem hagy magamra, ott lesz, ha elesem, és ettől minden megváltozott.

Évek múltak el havas kalandunk óta. Ám az élet lejtőin azóta is újra meg újra érzem, hogy megcsúszom, hogy megbillen az egyensúlyom. Zavaró körülmények, váratlan történések felizgatnak, kiborítanak, kész vagyok feladni – épp úgy, mint akkor ott a hegyen.

Talán ismerős neked is. Van valami, ami hegynél is magasabban tornyosul eléd? A „mi lesz, ha…” kérdések kiszívják az erődet, kész vagy feladni? Valamilyen csapás ért, amitől elveszítetted a lelki egyensúlyodat, s úgy érzed, a szilárd talaj kifut a lábad alól?

Nagy hálával olvasom Isten ígéretét a 94. zsoltár 18-19-ben, hogy biztosan megtart, ha meginog a lábam. „Ha már azt hiszem, hogy inog a lábam, akkor is megvéd a kegyelmed, Uram. Ha a szívben felgyülemlik a gond, vigasztalásod felvidítja a lelkem.”

Amikor az élet útjai síkossá válnak, odakiálthatunk az Úrnak segítségért. Szeretete nem hanyatlik, mindig ott van, hogy megtartson, ha lábunk csúszni kezd.

A kihívások, a megpróbáltatások elbizonytalaníthatnak, de Isten hűségesen megtart, ha bízunk Benne.

Megfog szeretettel, és mi biztonságban siklunk az élet lejtőjén. Álljunk meg néha, és visszatekintve a megtett útra, adjunk hálát Istennek, aki ilyen messzire elsegített. Lépésről lépésre.

Uram, köszönöm, hogy megtartottál szilárd szereteteddel, mikor lábam megcsúszott az élet sípályáján. Segíts, hogy bízzam benne, hogy mindig ott leszel, hogy elkapj. Vigasztalják lelkemet biztató szavaid, mikor aggódni kezdek és elbizonytalanodom. Jézus nevében, Ámen.