2019. október 27. – Évközi 30. vasárnap

Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.

A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.

Lk 18,9-14

Elmélkedés:

Alázatos ima

A mai evangéliumban Jézus egy példabeszédet mond két emberről, akik a templomba mennek imádkozni. A történet olyannyira életszerű, hogy talán nem is kitalált példázat, hanem a gyakorlatban, a valós életben megtörtént eset. Mindkét ember imádkozni szeretne, tehát helyes szándék vezeti őket, legalábbis látszólag. Hamar kiderül ugyanis, hogy a farizeus, akit mindenki tisztel vallási buzgóságáért és törvénytiszteletéért, valójában nem is imádkozik. Aligha lehet imának nevezni azt, amikor valaki önmagát dicséri és másokkal összehasonlítja saját életét. A farizeus esetében nagyon figyelemfelkeltő és jellemző a megfogalmazás: „megállt, és így imádkozott magában.” Ő tehát valójában nem Istenhez intézi szavait, nem Istennel beszélget, hanem csak a magáét mondja. Figyelme egyáltalán nem irányul Istenre, hanem csak önmagára, valamint a vámosra, akit meglát a templomban. Szavait köszönettel kezdi, amivel önmagában nem is volna gond, hiszen mindenért köszönettel és hálával tartozunk Istennek, amit az életben kapunk, de az ő hálájában az fejeződik ki, hogy másoknál jobbnak tartja magát. Ha ezt Isten gondolná róla, akkor az elismerendő volna, de így öndicséret marad. És jön tovább a dicsekvés: megtartja a böjtöt és megfizeti a tizedet pontosan. Szavaiból hiányzik az alázat, ezért imának egyáltalán nem nevezhető, amit elmond.

Ezután a másik szereplő, a vámos bemutatása következik. Az ő magatartása és lelkülete ellentéte a farizeusénak. Még előre sem mer menni, hanem hátul megáll. Jellemző rá, hogy „a szemét sem merte az égre emelni.” Úgy áll Isten színe elé, hogy méltatlannak tartja magát ahhoz, hogy arra tekintsen, akihez szavait intézi. „Mellét verve” imádkozik, ami a bűnbánat jele. Ez a kézmozdulat jól ismert számunkra, hiszen valamennyi szentmise kezdetén a kezünkkel háromszor kissé megütve mellünket mondjuk a bűnbánati imát: „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.” A vámos tehát lesütött szemmel, lehajtott fejjel, mellét verve imádkozik, testtartásával is kifejezi alázatát, méltatlanságát és bűnbánatát. Szavai is ugyanezt fejezik ki, nem dicsekszik, nem sorolja vélt vagy valós érdemeit, hanem megvallja bűnösségét és Istentől vár bocsánatot: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”

A két szereplő bemutatása után Jézus rövid ítéletet fogalmaz meg róluk, helyteleníti az öntetszelgő farizeus magatartását és megdicséri a bűnbánó vámost. Az Úr dicsérete szerint a vámos „megigazultan” térhetett haza, ami itt azt jelenti, hogy bűnei bocsánatot nyertek, tehát meghallgatásra talált imája. A farizeus nem „megigazultan” távozott, tehát bűneire nem nyert bocsánatot, de ezt nem is kérte, hiszen úgy gondolta, hogy ő igaz, nincsenek bűnei.

Jézusnak ez a tanítása egyértelműen arra ösztönöz bennünket, hogy igaz bűnbánattal forduljunk Isten felé. Ismerjük el nagy-nagy alázattal bűnösségünket. Ismerjük el, hogy egyedül Isten irgalma tud rajtunk segíteni, ez hozhat fordulatot életünkbe. Az irgalom, a megbocsátás Isten ajándéka, amelyet nem a büszkék és az önteltek, nem a dicsekvők és az álszentek, hanem az alázatosak kapnak meg. Az alázatosan imádkozó embert Isten az ő irgalmával ajándékozza meg.

© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, irgalmas Istenem! Hozzád fohászkodni, helyesen imádkozni csak alázattal lehet. Az imádság szavait neked köszönhetem, a szavakat te adod ajkamra, a gondolatokat te ébreszted bennem, és még az alázatot is neked köszönhetem. Hálával tartozom azért, hogy a Szentírásban szólsz hozzám és megmutatod a hozzád vezető utat. Köszönöm, hogy a szentmisében újra és újra a veled való találkozás lehetőségét adod. Köszönöm, hogy bűnbánatot ébresztesz szívemben. Adj szívembe mindenkor őszinte bűnbánatot, hogy irgalmad felemeljen!

https://evangelium.katolikus.hu/