Hogy mikor és milyen formában kezdünk Istennel foglalkozni, az nagyban függ a neveltetésünktől. Nagyrészt a család felelőssége, hogy a gyermeket milyen mértékben avatja be a vallásba, és mennyire írja elő, hogy a családi hagyományt kövesse. De mi van akkor, amikor felnőtt emberekre próbálják meg szabályszerűen ráerőszakolni a vallásosságot? Szentesi Éva saját betegségének szemszögéből feszegeti ezt a kérdést, miután visszanyúl gyermekkori élményeihez. Istenhit – van közünk hozzá?

Istennel nagyon korán, gyerekkoromban kezdődött a kapcsolatom. Már hatévesen foglalkoztatott a személye, ha lehet így fogalmazni vele kapcsolatban. Egészen ámulatba ejtett, amikor nagyanyám mesélt róla. Tisztán emlékszem az imára, amit megtanított nekem: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom vigyázz reám! Vigyázz kedves szüleimre, meg az én kis testvéremre! Mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen!” Húúú, ezt most jó volt leírni, de komolyan. Egészen transzba esem, amikor visszagondolok azokra a hittel teli, szeretetteljes időkre.

Aztán történt valami. Meghalt a nagyapám, és gyorsan utánasietett a nagyanyám is. Ők voltak azok, akik bearanyozták az egész gyerekkoromat. Rengeteget kaptam tőlük, főként a hitemet és az imákat. Miattuk iratkoztam be nyolcesztendősen hittanra is. Haláluk után minden bomlásnak indult. Anyáék elváltak, én kollégiumba kerültem, elkezdődött a lázadó korszak, elszakadtam a családomtól, Istentől is nagyon messzire kerültem. Elveszett a hitem, tévelyegtem a világban, parttalan voltam és elkeseredett.

A mai napig nem tudom, hogy létezik-e Ő, abban a formában legalábbis kétségbe vonom a létezését, ahogyan a benne hívők mesélnek róla.

Továbbá nem hiszek a csodákban, az akaratban hiszek, a kitartásban, szeretem a kézzel fogható dolgokat, és sziklaszilárdan biztos vagyok a tudomány hatékonyságában, főleg a doktorok tudásában.

A kemoterápiám után, a sugárkezelések alatt kórházba kerültem, mert annyira legyengültem, hogy félidőben elájultam a sugár előtt. Akkor egy hétig nem engedtek haza. A gyomromat teljesen tönkretették a gyógyszerek, 46 kilóra fogytam, nem bírtam enni, beszélni, járni. Egy hétnyi infúzióra ítéltek, ráadásul anya sem tudott velem lenni azon a héten. A nagy fájdalmakon és az egyedülléten túl, az volt a legrosszabb az egészben, hogy napi egy vizes zsemlét bírtam letuszkolni a torkomon, de azt is csak három részletben. Úgy éreztem, elvettek tőlem mindent. Teljesen üres lettem testileg és lelkileg is. Ebben a megfogalmazhatatlan, rémálomszerű állapotban szabályosan rám törtek a a hittérítők a csendes kórházi szobámban. Próbáltam alvást színlelni, de nem tágítottak. És csak mondták és mondták és mondták. Nem értették meg, hogy nem szeretném őket meghallgatni. Tovább erőszakoskodtak velem, pedig látták, ezt most képtelen vagyok befogadni. Egyébként is haragudtam mindenkire, aki úgy érezte, hogy mindenkinél jobban tudja, mitől fogok meggyógyulni. Hiszen azt még az orvosok sem tudták biztosan, kiverekszem-e magam ebből egyáltalán. Olyan sok pillérből áll a gyógyulás, nem lehet egyetlen dologra hagyatkozni ennél a súlyos betegségnél, ráadásul a halál torkában.

Tehát jöttek a térítők, és közölték, hogy engem csak Isten gyógyíthat meg. Elég, ha őt megkérem, és máris minden jóra fordul. Én viszont nem tudtam őszintén, tiszta szívemből megkérni Istent, mert nem éreztem őt. Viszont valami mást igen.

Valahonnan valaki vagy valami, az utolsó pillanatban visszahúzott a legfeketébb mélységből. Ma úgy gondolom, hogy az a magamba vetett hit ereje volt.

Hogy ez azonos volna-e az Istenhittel, arra nem tudok egyértelmű választ adni…

Senkinek nincs felhatalmazása arra, hogy a másikra ráerőltesse a hitét, fűződjék az bármilyen Istenhez. A kórházi incidens előtt és után is kaptam Istennel kapcsolatos leveleket, amelyekben megpróbáltak meggyőzni a mennyei Atya hatalmáról, pedig én egyáltalán nem kértem őket ilyesmire. Minden, amire szükségem lehet, itt van mélyen a lelkemben. És ez az én legmélyebb magánügyem.