"Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem."

Zsoltárok könyve 32:8

Egy vallástörténeti könyvben olvastam, hogy az ókori Közel-kelet többistenhitű vallásai, tehát az ószövetségi Izrael népét körülvevő vallások (Mezopotámia, Szíria, Hettita, Fönícia, Egyiptom) nem ismerik az „út” fogalmát. Ez a talán első olvasásra jelentéktelennek tűnő dolog mély mondanivalót rejt magában. Egy babiloni ember részt vett a vallási szertartásokon anélkül, hogy bármiféle belső lelki változáson keresztülment volna. Féltve őrizte ősi rendtartásait, nehogy bármi változás csússzon a liturgiába, úgy azonban, hogy eközben ő maga spirituálisan érintetlen maradt. A vallás nem kínált föl semmilyen lelki utat, szellemi kalandot, spirituális fejlődést, nem nyújtott semmi nemű bensőt formáló istenélményt. Arra volt hivatva, hogy a világ állandó és változatlan voltát mutassa be.

Evvel szemben a zsoltáros „útról” beszél – jól ismert fogalom ez az egész Bibliában.

Isten nem vallást kért az ószövetségi embertől, nem szertartásokat várt el Izrael népétől, nem bonyolult és évezredekig változatlan liturgiában lelte örömét, hanem azt mondta – jelen esetben – Dávidtól, hogy lépjen rá egy „útra”.

Az „út” sokszor kanyarog, visszafordul, elágazik – csupa olyan tényező, melyek megnehezítik az életet. Emellett azonban magában rejti a folyamatos fejlődés lehetőségét is. Erről számol be Dávid a 32. zsoltárban. Arról ír, mennyi lelki viaskodáson ment keresztül valamilyen bűne miatt („kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett”).

Hosszú idő elteltével végül megérett benne, hogy a Mindenható elé vigye terhét, ami szabadulás érzésével töltötte el. Az egész folyamat egy lelki utat ír le. Ezek az élmények folyamatosan ismétlődnek, és spirál-szerű mintát képezve visznek előre Istennel – Isten felé.

Vajon mi milyen vallással rendelkezünk?

Fontos számunkra a szent liturgia?

Az, hogy a templomi szertartások változatlanok maradjanak?

Jobban figyelünk arra, hogy minden „rendben és ékesen” zajlódjon, mint saját benső spirituális folyamatainkra?

Úton lenni ma sem jelent mást, mint 3000 évvel ez előtt.

Beismerni, hogy minden változik körülöttünk és bennünk, minden bizonytalan kívül is és belül is. Ugyanakkor Isten hívott el minket erre az útra, ő tanácsol, ha elágazáshoz érkezünk, ő tesz bölcsé, mikor leküzdhetetlennek tűnő akadályba ütközünk. Ha úton vagyunk, fokozatosan megtanuljuk a Mindenhatóra bízni magunkat. Menjünk hát ma is tovább ezen az úton!