„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.”

Galata levél 6:2

– Fáradt vagy Simon?

– Nem csak feltörte a saru a lábamat, azért sántikálok.

– Nincs már túl messze Kapernaum, ott megpihenhetünk. Talán ott találjuk a Mestert is és a többieket. Nem vagy éhes?

– Ennék, ha volna mit Simon.

– Nálam van némi olajbogyó és néhány szem füge. Megeheted, én nem vagyok éhes.

– Köszönöm addig legalább a lábamat is megpihentetem.

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és - mivel az Isten a hármasságot szereti - biztonság kedvéért harmadszor is: katt!

Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát.

A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.

A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott az egyik utas szava.

A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dörmögte fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.

Késő délután volt, úgy hét óra körül, amikor a szerkesztőségből hazaindultam. Szakadt az eső.

A villamos zsúfolásig megtelt. Fáradt voltam és alig vártam, hogy hazaérjek. Egy jó, meleg fürdőn járt éppen az eszem, amikor szíven ütött egy hang.

Sírt egy gyerek. Valahol a villamos közepén. Nem láttam az összezsúfolódott emberektől. Azon morfondíroztam, ki lehet az a vadember, aki még a villamoson is veri a gyerekét. De nem. Ez a fiúcska egyedül volt, most már láttam.

Egy hideg, zimankós téli este történt. A kis hegyi falu végén egy ember küzdött az időjárás viszontagságaival. A viharos szél megpróbálta leráncigálni róla szegényes rongyait, de ő ellenállt. Megpróbálta betaszítani az árokba, ez sem sikerült. Emberünk állhatatosan haladt előre útján, melynek célját egyedül ő ismerhette.

A szél, meddő próbálkozásai felett érzett haragjában, hatalmas adag porhóval borította be ezt a furcsa szerzetet. A gyakorlatlan, minden felett átsikló szem akár koldusnak is nézhette volna, pedig korántsem volt az.

 Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz?